Minden éghajlati övnek megvan a maga sajátos növényzete. Az éghajlati és növényzeti övek elvileg párhuzamosak az Egyenlítővel, a valóság azonban jócskán különbözik ettől az elvi képtől. Az eltérés két fő oka:
a tengerek és a szárazföldek egyenlőtlen területi megoszlása és
a domborzat.
Főként ezek alakítják ki azokat a légkörzési rendszereket és tengeráramlatokat, amelyek jelentősen módosítják a szárazföldek klímáját. Az egyes éghajlati öveknek megfelelően alakulnak ki a Föld növényzeti övei.
A domborzat hatására a növényzetnek vertikális zonalitása is kialakul. Ezek az úgynevezett orografikus növénytársulások egy-egy növényzeti övön belül, intrazonális helyzetben fejlődnek ki a hegyvidék speciális éghajlati viszonyainak hatására. Ugyancsak intrazonálisak a különböző speciális élőhelyeken (zömmel különleges talajokon) létrejött edafikus társulások.
Az egyes éghajlati öveket számos szerző jellemző növényzetük alapján nevezi meg, emiatt a kétféle terminológia gyakran keveredik.
A globális éghajlati öveket az egyes kontinensek sajátosságai, az éghajlat kisebb különbségei szerint kisebb egységekre osztják. Az egyes övek határain átmeneti zónák alakultak ki — ilyen például a füves puszták és a lombhullató erdők között az erdős sztyepp; ebbe az átmeneti zónába tartozik Magyarország területének nagyobb része.
Minden éghajlati övnek (és persze minden átmeneti zónának) megvannak a maga jellemző haszonnövényei, emiatt az egyes növényzeti övekben más-más, az adott övre jellemző mezőgazdasági kultúra alakult ki.
A trópusi esőerdők(Kevey), más néven sík- és dombvidéki esőerdők(TAMOP) formációcsoportja az Egyenlítő mentén, a kontinensek belsejében kb. a 10. szélességi fokig, azok partvidékein és az óceáni szigeteken jóval északabbra, illetve délebbre húzódik.
A nagy esőerdők közül a legősibbek a hátsó-indiaiak. Az Amazonas-medence trópusi esőerdei a pleisztocén eljegesedések alatt 19 viszonylag kis refúgiummá zsugorodtak össze; ezek napjainkban kiugróan nagy biodiverzitásukról ismerhetők fel.
A trópusi lombhullató zárt erdők(TÁMOP) a trópusi és szubtrópusi lombhullató erdők(Kevey)(Hiemilignosa) formációcsoportjának trópusi tagjai. Legnagyobb területet borító képviselőik a monszunerdők és a száraz trópusi erdők:
Elő- és Hátsó-Indiában nagy összefüggő területeken,
a Maláj-szigetvilágban, Afrika DK-i és Ny-i tájain, ÉK-Ausztráliában és Brazília K-i részén a tengerpartokon
terjedtek el.
Szavanna
A szavanna a trópusi erdők övét szegélyezi vagy nagy területen helyettesíti. Kialakulásuk feltétele a hosszú és határozott száraz évszak, az erdő életéhez szükségesnél kevesebb csapadék(<1000mm/év) és nagyobb napi, illetve éves hőingás.
Legnagyobb kiterjedését Afrikában éri el, ahol széles sávként szegélyezi
A mangroveerdők a trópusi folyók torkolataiban és az egyéb, a hullámtöréstől védett tengerpartokon alakulnak ki. Fafajaik többsége elevenszülő, azaz nem magokat, hanem félig fejlett csíranövényeket potyogtatnak el, és azok a puha iszapba fúródva rögtön meggyökeresednek. Hogy az iszapból ki ne forduljanak, a fákat többnyire rugalmas horgonygyökérzet rögzíti. Az időszakos elöntések miatt a törzseket az iszapszint fölött szellőzőgyökerek(pneumatofórák) sokasága veszi körül. A mangrove(Rhizophora spp., Avicennia spp.) fajok előfordulása függ az árapály erejétől és a száraz évszak hosszától is. Legnagyobb magasságukat (35–40 m) a nedves trópusokon érik el. Gazdasági jelentőségük főként a szénégetés alapanyagaként van.[2]
A keranga(trópusi fenyérerdő) az ásványi tápanyagok – elsősorban a nitrogén – szűkössége miatt limitált növekedésű,, erdő jellegű életközösség. A fák satnyák, lombkoronájuk letörpült. Többnyire savanyú homoktalajon jelenik meg.
A folyóparti mocsárerdő a trópusi fenyérerdő nagyon nedves, vízben bővelkedő, tőzeges változata. Talaját az év nagy részében víz borítja. Aljnövényzetében sok a páfrány.
A várzeaerdők a sok üledéket és tápanyagot szállító, ún. fehér vizű folyók (például Rio Blanco, Amazonas) ártéri lagúnáinak periodikusan elárasztott peremén alakultak ki.
A szudd avagy trópusi ingóláp az álló vagy lassan folyású vizekben, különösen ez utóbbiak kiterjedt mocsaras deltáiban alakult ki nagy területeken összefüggő, rendkívül sűrű növényközösségekkel. Legjellemzőbb képviselője a társuláscsoport nevét is adó SzuddDél-Szudánban[3]
A másodlagos növénytársulások az emberi tevékenység következményei. A letarolt síkvidéki és hegyi trópusi esőerdők helyén alakulnak ki a másodlagos esőerdők — ezek fajdiverzitása korábbinál jóval kisebb. A síkvidékeken másodlagos szavannák alakulnak ki vagy olyan, óriás füvek dominálta társulások, mint például az indomaláj alang-alang.
A szubtrópusi éghajlati öv növényzeti övei
A trópusi és mérsékelt öv széles határzónájában átmeneti (trópusi és mérsékelt) klímahatások érvényesülnek. E területeket összefoglalóan szubtrópusoknak nevezzük, és közös jellemzőjük, hogy a meleg éghajlat ellenére enyhe fagyok előfordulhatnak. Három élesen eltérő típusa az állandóan száraz éghajlatú sivatag, az esős nyarú szubtrópusi monszun és az esős telű mediterrán terület.
A szubtrópusok növényföldrajzi formációcsoportjai:
az ennek degradálása után kialakult másodlagos növényzet a macchia; szélsőséges esetben a garrigue.
A mérsékelt éghajlati öv formációcsoportjai
A mérsékelt éghajlati és egyben növényzeti övek két oldalról széles sávban szegélyezik a szubtrópusi öveket. A kontinensek úgy helyezkednek el, hogy az északi féltekén a mérsékelt öv sokkal nagyobb, mint a délin.
A trópusi és a szubtrópusi övben a hőmérséklet lehetővé teszi, hogy a vegetáció folyamatosan fejlődjön, a mérsékelt övben azonban a fagyponthoz közeli vagy az alatti hőmérséklet téli nyugalomba (dormancia) kényszeríti a növényeket. Ez hasonlít a trópusi területek száraz évszakához, hiszen a fagy éppen úgy a folyékony vizet veszi el a növényektől, mint a szárazság. A növények áttelelő szerveket fejlesztettek ki a kedvezőtlen időszakra. Életfolyamataik ilyenkor sem állnak meg, csak lelassulnak. Az északi mérsékelt öv négy fő növényzeti zónája:
