Tanulmányait Budapesten végezte. Több ízben hosszabb ideig tartózkodott külföldön, ahol különösen élet- és kórtani vizsgálatokkal foglalkozott. Egy évig mint helyettes tanár az élettant adta elő az állatorvosi akadémián. 1893-ban az idegkórtan egyetemi magántanárává habilitálták, 1895-ben az I. belgyógyászati klinikán adjunktussá nevezték ki, majd a Stefánia gyermekkórházban az idegbetegek rendelő orvosa lett. 1927-től felsőházi tagként képviselte a magyar orvostársadalmat. 1930-ban Magyar Corvin-lánc kitüntetést, 1937-ben Kaczvinszky János-plakettet[1] kapott.
Szakíróként
Számos bel- és külföldi folyóiratban publikált. A központi idegrendszer típicus diagnosztikája és Az ideggyógyászat alapvonalai című tankönyvek szerzője; a Bókay, Kétli és Korányi F. szerkesztésében megjelenő Belgyógyászat kézkönyvének, a Magyar Orvosi Archivumnak, az Orvosi Hetilapnak és A Pallas nagy lexikonának munkatársa.
Főbb művei
Vizsgálatok a vizeletelválasztó rendszer működésére vonatkozóan ép és kóros viszonyok között (Magy. Orv. Archívum, 1894)
Beiträge zur Theorie und Therapie der Niereninsuffizienz (Berliner klinische Wochenschrift, 1899)