A kolozsváricéhek, azaz az iparosok és kereskedők érdekvédelmi testületei már I. Lajos idejében létrejöttek; a városbeli céhekkel kapcsolatos legrégebbi fennmaradt adat 1369-ből származik. Nagy Lajos 1376-ban szabályozta és kötelezővé tette a céhrendszert, és az ő rendeletére készültek el a részletes céhszabályok. A céhek monopóliummal rendelkeztek a város területén az adott iparágban, szabályozták a termelést, a kereskedelmet, de az életmódot is. A kiváltságok fejében fontos szerepük volt a város védelmében: a kapukat és bástyákat a céhek védelmezték, és vállalták egy-egy oltár fenntartását és díszítését is. Szociális feladatokat is elláttak: gondozták és anyagilag támogatták az elöregedett vagy beteg céhtagokat, és szerepet vállaltak a halottak eltemetésében. A 16. században született erdélyi céhszövetségek (céhuniók) némelyikéhez a kolozsvári céhek is csatlakoztak.
A céhek helyzete a városban
Az 1453-as összeírás szerint a mintegy 5400 lakossal rendelkező város lakóinak 30%-a kézműves volt, akik több mint harmincféle mesterséget űztek. A 16. századra Kolozsvár az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb iparosközpontja lett, és harminc céh működött benne. A céhek tagjai a város vezetésében is fontos szerepet játszottak: a százférfiak között 50 patríciusnak és 50 céhtagnak kellett lennie, akik maguk közül választották a tizenkét szenátort. A szenátorok között legalább egy szűcsnek, egy szabónak, egy ötvösnek és egy nyergesnek kellett lennie. A város főbíróit gyakran választották a céhmesterek közül. Az 1770-s céhösszeírás szerint a városban 637 mesterember tevékenykedett, ebből 158 csizmadia, 56 mészáros, 42-42 tímár, szűcs, illetve szabó, 29 ötvös, 26 gombkötő, 22 ács és 20 asztalos. A 19. században a céhek fokozatosan vesztettek jelentőségükből, de 1845-ben még mindig 26 céh működött Kolozsváron 735 taggal. A 19. században kialakuló első manufaktúrák tulajdonosai között volt céhmesterek is szerepeltek.[2]
A céhszabályokat kezdetben a céh kérésére a városi tanács bocsátotta ki és erősítette meg, a 16. századtól kezdve a fejedelemtől kértek megerősítést, a 18. századtól pedig a dokumentumokat a gubernium adta ki.[3] Az 1666. évi fogarasi országgyűlés határozatot hozott Kolozsvár végvári jogállásáról, és kiadta a város szervezeti szabályzatát, ebben a céhekre vonatkozóan megerősítették a fennálló kiváltságokat és kötelezettségeket. 1775-ben azonban az ácsmesterek nem teljesítették a vállalt kötelezettségeiket, ezért a százférfiak megfosztották őket a kiváltságaiktól.[4] Egyes esetekben a fejedelem kikérte a céhek véleményét gazdasági jellegű döntések meghozatala előtt.[5]
A későbbi korokban a céhek iratai a helytörténet fontos forrásaivá váltak.[6]Kolozsvár címerének első ismert előfordulása például a szűcsök céhládájában talált, 1369-es okiraton szerepel.[7] A dokumentumok nyelve és a bennük szereplő nevek helyesírása utalnak a város iparosainak magyarosodására.[8] A 18. században a létező magyar céhek mellett német céhek is alakultak.[9]
Iparvédelem
A bíró és esküdtek által a mesteremberek kérésére kiadott céhszabályok általában tiltották a céhen kívüli mesteremberek tevékenykedését vagy legalábbis korlátozták. Azt is tiltották, hogy a céh tagja megengedje idegeneknek, hogy a műhelyében dolgozzanak.[10] Egyes esetekben ideiglenesen kivételt tettek ez alól: például az 1655. évi nagy tűzvész után idegeneknek is megengedték, hogy a helyreállításon dolgozzanak.[11] A 19. századra azonban már számos céhen kívüli, „kontár”-nak nevezett mesterember dolgozott a városban; a Farkas utcai színház építőmestere, Alföldi Antal, szintén céhen kívüli volt.[12]
Kezdetben viták forrása volt, hogy a rokon szakmák tevékenységeinek elhatárolása nem történt meg (ilyen volt például a cserző vargák és tímárok viszálya 1512-ben).[13] A késcsinálók 1631-ben átírt céhszabályzatában azonban már szerepel, hogy „kés, borotva és fogó élesítéstől és kicsiszolástól minden lakatos, csiszoló és borbély tartózkodjék; a ki titkon vagy nyilván ilyeneket készít vagy művel, a bíró és tanács vétesse el,
valamint a, kik a lakatosok, csiszolók és borbélyok mesterségébe avatkoznak, azok is így büntettessenek.”[14] A céhek közötti vitás ügyekben a városi tanács döntött, de arra is volt példa, hogy a céh öreg és ifjú mesterei közötti vitát a városi tanácsnak kellett eligazítania, vagy a céhtisztségek betöltésének rendjével kapcsolatos panaszokat a gubernium bírálta el.[15]
Szigorúan büntették a nem megfelelő minőségű termék gyártását vagy a vevő megkárosítását.[16] Ritkábban a céh közösen szerezte be az alapanyagokat.[17]
Szervezet
A céhbe lépés feltétele volt a polgárjog, a törvényes születés, tisztességes életmód, nős állapot és a mesterségbeli tudás. Az új belépő díjat fizetett a céhnek, és meg kellett vendégelnie a céh tagjait.[18]
A szervezet élén a céhmester állt; ez váltakozva a szászok vagy magyarok közül került ki (például a csizmadiák esetében) vagy pedig mindkét nemzetből volt egy-egy céhmester (ötvöscéh).[19] A céhmesterek képviselték a közösséget külső fórumokon, és felügyelték a céh vagyonának felhasználását, valamint intézkedtek a bírságok kiszabásáról.[20] A reformáció után nem csak nemzet, hanem felekezet szerint is történt a tisztségviselők választása.[21] 1655-ben például a város kötelezettséget vállalt arra, hogy a reformátusok arányát növeli a város vezetésében, ugyanakkor azt is előirányozták, hogy a céhekben a céhmesteri hivatalt egyenlően viseljék a reformátusok és unitáriusok, ellenkező esetben elvesztik kiváltságaikat.[22] Arra is van példa, hogy a többi tisztség betöltésénél is paritásos alapon jártak el: a szabók céhe 1672-ben számvevővé választott két evangélikus szászt és két unitárius magyart, céhapának egy evangélikus szászt, második céhmesternek református magyart, harmadiknak unitárius szászt, negyediknek unitárius magyart; céhlegények atyjának unitáriust, ülnökségre az "ortodoxok" (= reformátusok és evangélikusok) is egyet, az unitáriusok egyet, látómesterségre mindegyikük kettőt-kettőt.[23]
1773-ban a gubernium két osztályba sorolta a céheket, és osztályonként egységes díjakat állapított meg a belépésre, az inasok szegődtetésére, a legények felszabadítására. Az első osztályba tartoztak a takácsok, posztó- és rásacsinálók, kalaposok, harisnyakötők, szűrtakácsok, gombkötők, prémszövők, ötvösök, dróthúzók, gombcsinálók, tű-tok csinálók, órások, késcsináló csiszárok, rézmívesek, bőrgyártók, bőrfestők, kesztyűkészítők, szűcsök és könyvnyomtatók, a másodikba a posztónyírók, ványolók, és többiek[24]
Városvédelem
A kolozsvári Hídkapu
A város védelme, a bástyák és falak őrzése a céhek kötelessége volt; a bástyák felszerelését is a céhek végezték. Ha egy céhmester a várost ért támadáskor nem jelent meg saját fegyvereivel a védelemre, akkor megfosztották a céhmesteri tisztségétől.[25] Ez a kötelezettség alig néhány céh (kőfaragók, a szabók, a lakatosok és az ötvösök) szabályzatában jelent meg tételesen, mivel egy Izabella királyné által 1558-ban kiadott kiváltságlevélen alapult, így a városban köztudottnak számított. A költségek egy része a céhet terhelte, de például a puskapor bizonyos hányadát a városi költségvetés állta. A céhek évente felleltározták a bástyában tárolt eszközöket, és felmérték a bástyák állapotát.[26]
Egy 1734-ben készült katonai felmérés szerint a középkapu feletti bástya az első székbeli mészáros céhé, a második, Szamos felé következő a fazekasoké, a harmadik a kádároké; a negyedik a hátulsó székbeli mészárosoké, az ötödik, úgynevezett olasz fokos bástya a szappankészítő, kupás, üstgyártó, nemezgyártó céheké, a hatodik a takácsoké, a hetedik, azaz a Hídkapu feletti a lakatosoké; a nyolcadik, azaz a szögletbástya az ötvösöké, a kilencedik a kovácsoké, a tizedik a Monostorkapu felett a szűcsöké, a tizenegyedik a csizmadiáké, a tizenkettedik a vargáké, a tizenharmadik az asztalosoké, a tizennegyedik a (Torda utcai kisajtó felett) a csiszárok és késcsinálók bástyája, a tizenötödik a szíjgyártóké, a tizenhatodik a kőműveseké, a tizenhetedik a tímároké, a tizennyolcadik pedig a szabóké volt.[27]
A Habsburg-uralom bekövetkeztével a város bástyáit a császári katonaság szállta meg, így a céhek többé nem foglalkoztak a védművek karbantartásával. A gubernium 1734-ben a városi tanácstól azt kérdezte, hogyan lehetne rávenni a céheket az erődítmények kijavítására. A százférfiak válasza szerint „a császári felség hűségére téréstől fogva, a bástyák kulcsai a céhektől elvétettek s azok azóta többé azokba be nem bocsáttattak, elpusztulásuk oka nem a város és céhek, nem is kényszeríthetők megcsinálására.”[28]
Szociális tevékenység
Betegség, rokkantság vagy elszegényedés esetén a céh jövedelméből segélyezték a céh tagjait, illetve[29] a betegek ellátására az ifjú mesterek közül jelöltek ki valakit vagy a céh költségére fogadtak betegápolót.[30] Arra is volt példa, hogy az egész várost pusztító tűzvész (1655. április 17.) a céh vagyonát felosztották a tagok között.[31]
A céhek tagjai részt vállaltak elhunyt társaik eltemetésében: a mesterektől megkövetelték a temetésen való részvételt, az „ifjúmesterek” feladata volt a sír kiásása és a koporsóvivés.[32] (Kivételt képezett a járványok időszaka, amikor a gubernium egészségügyi bizottsága elrendelte, hogy a temetéseket ne a céhek, hanem külön erre a célra fogadott emberek végezzék.[33])
A céhmesterek özvegyei általában egy évig folytathatták az elhunyt férj mesterségét, amennyiben nem mentek újra férjhez. A szűcs- és borbélycéhek kedvezményes belépési díjat számítottak fel annak a legénynek, aki özvegy mesternét vett feleségül, a mészárosok pedig megengedték, hogy az özvegy fiaira, vejeire vagy unokáira írassa át a mesterség folytatásának jogát.[34]
A szíjjártó céh 1571-ben kezdett jegyzőkönyvében számos adomány szerepel, részben jótékony célokra, részben egyháziakra, de az újabb korban adakoztak az Erdélyi Nemzeti Múzeum illetve a Széchenyi tér javára is.[35]
Vallási tevékenység
Már a „piaci nagy templom” építésétől kezdve a céhek vállalták a szentély illetve egy-egy oltár díszítését zászlóval, szőnyegekkel, gyertyákkal.[36] A mészárosok például Szent Mihály-oltárról, a tímárok a Szűz Mária-oltárról, a kovácsok a Szent László-oltárról, a szabók pedig a Mindszentek-oltárról gondoskodtak.[37] A reformáció után a protestáns többségű céhek kihagyták a szabályzatukból az ilyen jellegű kötelezettséget, a katolikus többségű céhek viszont megtartották.[38]
Céhszabályzatok
Az első céhszabályzatok nem minden esetben maradtak fenn: a szűcsök céhének első említése például 1369. március 24-éről származik, de első ismert szabályzatuk 1479-ben kelt.[39] Ezért a táblázatban az első fennmaradt céhszabály dátumát tüntettük fel. Noha vannak bizonyítékok a kőmívesek, pajzs- és kopjakészítők illetve tölcséresek (üvegesek) céhének létezésére, céhszabályaik nem ismertek.[40]
↑Bálint 1990:Időrendi áttekintés. In Kolozsvári emlékírók 1603–1720. A bevezető tanulmányt írta és az időrendi áttekintést összeállította Bálint József. A forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Bukarest: Kriterion. 1990.
↑Gaal 2001: Gaal György: Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban. In Kolozsvár 1000 éve: A 2000. október 13-14-én rendezett konferencia előadásai. Szerk. Dáné Tibor Kálmán [et al.]. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület – EMKE. 2001. ISBN 973 8231 14 0
↑Jakab 1870: Jakab Elek: Kolozsvár története. Buda–Budapest: Kolozsvár város közönsége. 1870–1888.
↑Kovách–Binder 1981:A céhes élet Erdélyben. Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Kovách Géza és Binder Pál. Bukarest: Kriterion. 1981. = Téka,
.svg){kind=small}