Az első négy kalifa, az ún. „helyesen vezetettek” (ar-rásidún [الراشدون]) hatalma elvileg minden igazhitű, de gyakorlatilag a legbefolyásosabbak közmegyegyezésén (idzsmá [إجماع)]) alapult. A negyedik kalifa, Ali volt Mohamed legközelebbi rokona: unokatestvére, veje és unokáinak apja. Korán kialakult az a nézet, hogy Mohamed (és Ali) leszármazottainak kell örökölniük a „helyettesi” rangot, mivel az isteni kiválasztottság öröklődik. Ennek a nézetnek a támogatói lettek a később kezdődő polgárháborúban „Ali pártja” (síat Ali), azaz a síiták.
Már az Umajja-családhoz tartozó Oszmán alatt nagy fontosságra tettek szert a család tagjai. Ali uralkodása alatt a meggyilkolt Oszmán rokona, Muávija szíriai helytartó hatalmas támogatói kört szervezett magának: elvileg a bosszúállás volt a céljuk, de gyakorlatilag a trónt akarták biztosítani az Omajjádok számára. Ali székhelye Kúfa volt Irakban, az Omajjádok azonban a szíriai Damaszkuszba tették át központjukat.
750-ben a lázadó Abbászidák lemészároltatták az Omajjádokat. Egyetlen tagja menekült meg a dinasztiának, Abd ar-Rahmán, aki 756-ban önálló emírként (utódai később, 929-től kalifaként) lépett fel, és az Ibériai-félszigeten létrehozta saját államát, a Córdobai Emirátust, későbbi nevén a Córdobai Kalifátust.
Az asz-Szaffáh („vérontó”) nevet kiérdemlő Abu l-Abbász utódai egészen 1517-ig őrizték meg címüket. Az Abbászida korban Bagdad lett a Kalifátus székhelye.
Az Abbászida korhoz kötődik az Arab Birodalom fénykora és széthullása. A 10. századtól kezdve a tényleges hatalom fokozatosan átcsúszott az egyes hadurak, emírek és szultánok kezébe, míg a kalifa visszavonultan élt bagdadi udvarában. Egyre erősebbé vált a szeldzsuktörök katonai elem az irányításban. Közben mások is használták a mind jobban degradálódó címet (többek között a Fátimidák, illetve a magribiAlmohádok). 1258-ban Hülegü kán mongoljai elfoglalták Bagdadot, és végeztek Musztaszim kalifával. A dinasztia maradékai az egyiptomi Mamlúk Szultánságban kerestek menedéket, ahol 1517-ig névlegesen gyakorolták hatalmukat – a szunnita államok hatalmukat ekkor már nem is ismerték el egyetemesen.
Jegyzet:
Az Abbászidáktól kezdve vált általánossá az uralkodói melléknevek használata (például al-Manszúr – [Isten által] győzelemre segített; Hárún ar-Rasíd nevében a Rasíd – Helyesen vezetett), és innentől kezdve őket mindenhol így emlegették elsődlegesen - a pénzeiken, a szentbeszédekben, a hivatalos dokumentumokban és a történetírásban is.[1] A modern történetírás ezt a gyakorlatot követi, ennek következtében viszont a kalifák személynevei (kunja + személynév + apa) teljesen háttérbe szorultak, és bár lehet őket tudni, senki sem hivatkozna így rájuk, mert egyszerűen felismerhetetlen lenne. A számozás épp ezért nem vált sosem gyakorlattá. Az alábbi listában – a szakirodalommal összhangban – az uralkodói nevek vannak feltüntetve, és ha azok azonosok, akkor van számozás. A két Al-Muktafi (†908 és †1160) azért nincs megszámozva, mert az arab eredetiben kétféle "k" hang szerepel a nevükben, tehát nem azonos a nevük.
A bagdadi Abbászida kalifátust a mongol Hülegü ilhán semmisítette meg 1258-ban. Nem sokkal később Az-Záhir Bajbarsz egyiptomi szultán saját hatalma legitimálása céljából egy Szíriába menekült Abbászida-sarjat kiáltatott ki kalifának és Egyiptomba hozatta. Az új kalifa cserébe a szultánt Egyiptom, Szíria, Dijár-Bekr, Hidzsász, Jemen és az Eufrátesz vidékének uralkodójává nevezte ki. A későbbi kalifák is Egyiptomban éltekː politikai hatalmuk nem volt, elsősorban a vallásos alapítványok felügyeletét látták el, nevük szerepelt a pénzérméken és a pénteki imaszövegben. Amikor I. Szelim oszmán szultán1517-ben meghódította Egyiptomot, IV. al-Mutavakkil kalifát Konstantinápolyba vitette „vendégként”.[2] Ő volt az utolsó Abbászida kalifa, tisztségét a későbbi oszmán szultánok használták.
1517-ben I. Szelim oszmán szultán elfoglalta Egyiptomot, az utolsó kalifát pedig Isztambulba vitte, és lemondatta jogairól a saját és utódai javára. Az oszmán szultán-kalifák hatalmukat különféle ereklyék és hatalmi jelvények (például Mohamed köpenye, a Burda), illetve a szent városok (Mekka, Medina, Jeruzsálem) őrzőiként gyakorolták. Az utolsó szultán (és egyben kalifa), VI. Mehmed után több szultánt már nem választottak, de unokatestvére, II. Abdul-Medzsid 101. kalifaként követte a trónon. Abdul-Medzsid 1924-ig viselte a címet.