Közgazdasági végzettséget szerzett az Oslói Egyetemen. 1979 és 1981 között az Arbeiderbladet nevű lapnál dolgozott részmunkaidős újságíróként. 1985 és 1989 között az Arbeidernes Ungdomsfylking (AUF), a Norvég Munkáspárt ifjúsági szervezete elnöke volt. 1989-től 1990-ig a norvég statisztikai hivatalnál dolgozott és az Oslói Egyetemen közgazdaságtant oktatott. Ezután 1992-ig a munkáspárt oslói szervezetének elnöke volt, majd a párt alelnöke lett.[40]
1990-1991 között a környezetvédelmi tárca államtitkára volt. 1993-ban választották először a Storting tagjává. 1993-1996 között kereskedelmi és energiaügyi miniszter volt Gro Harlem Brundtland kormányában. Ezután 1996 és 1997 között pénzügyminiszter volt Thorbjørn Jagland miniszterelnöksége alatt.[40]
Első miniszterelnöki időszaka
2000-ben kormányt alakított, de reformjai (a jóléti állam modernizálása, beleértve több állami vállalat privatizációját) saját pártján belül is viszályt szültek. A 2001-es választásokon a párt minden idők legrosszabb eredményét érte el (24%). Ez éles rivalizáláshoz vezetett Stoltenberg és Thorbjørn Jagland között, melyből előbbi került ki győztesen.
A 2009-es parlamenti választás csekély többséggel, de megerősítette pozíciójában a vörös–zöld koalíció élén álló Stoltenberg-t, akit több vezető skandináv lap is a választás nagy győztesének nevezett, mivel pártja támogatottságát 35%-ra növelte. Fő céljának a munkanélküliek és kisebbségiek társadalomba való beemelését nevezte. A kampányban relatíve új közösségi oldalakat (Facebook, Twitter) és tudatos retorikát is felhasznált. A győzelemhez hozzájárult a 2005 óta hivatalban levő kormány hatékony válságkezelése, Stoltenberg népszerűsége és a jobboldal töredezettsége is.[41][42]
A 2011-es norvégiai terrortámadások után Stoltenberg azt mondta, hogy az erőszakra adott válasz „több demokrácia, több nyitottság”.[43]
2011. december 14-én a 100. évforduló alkalmából ő és kísérete a Déli-sarkon emlékezett meg az első sikeres expedícióról.[44]
A 2013. szeptember 9-én tartott parlamenti választásokon pártja kapta a legtöbb szavazatot, ám koalíciós partnereivel sem szerzett elég mandátumot a kormányalakításhoz. Ezért Stoltenberg a költségvetés benyújtása után 2013. október 16-i hatállyal lemondott hivataláról. Utóda Erna Solberg a konzervatív Höyre párt vezetője lett.[45]
NATO-főtitkárként
2014. márciusban a NATO Észak-atlanti Tanácsa a szervezet főtitkárává nevezte ki Anders Fogh Rasmussent követően. Stoltenberg 2014. október 1-jén lépett hivatalba.[46] Eredetileg négy évre választották, majd 2017-ben és 2019-ben is újabb két-két évre újraválasztották.[47]
2022-ben a Norvég Központi Bank(wd) elnökévé nevezték ki.[48] Eredetileg az év őszén foglalta volna el új posztját azonban az orosz–ukrán háború miatt újabb egy évre újraválasztották a NATO főtitkárának, új pozíciójáról így lemondott. 2023-ban újabb egy évre újraválasztották.[49]
NATO-főtitkári tevékenységét a Donald Trump amerikai elnök hivatali ideje alatt az európai szövetségesekkel való, védelmi költségvetésekről szóló vita alatti sikeres közvetítés időszakát tekintve általában pozitívan ítélik meg.
Családja
Édesapja Thorvald Stoltenberg politikus, Norvégia volt külügy- és honvédelmi minisztere. Édesanyja Karin Stoltenberg (sz. Heiberg) szintén politikus, több kormányban államtitkár. Felesége Ingrid Schulerud diplomata; két gyermekük van.[40]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Jens Stoltenberg című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
