A japán mozi (日本映画 (nihon eiga), vagy ahogy belföldön ismert: 邦画 (hóga, „japán film”)) több mint száz éves történelemmel rendelkezik. Japánnak van az egyik legrégebbi és legnagyobb filmipara a világon; 2010-es állás szerint a negyedik legnagyobb volt a játékfilmek előállítása szempontjából. 2011-ben Japán 411 játékfilmet készített, mely a jegyirodák bevételének 54,9%-át jelentette – ez 2,338 milliárd dollárral egyenértékű. 1897 óta készítenek Japánban filmeket, ekkor érkezett az országba az első operatőr. Az Ázsiában készített legjobb filmekről szóló listán, a Sight & Soundon a japán munkák a legjobb 12-ből 8 helyet foglalnak el, köztük például az 1953-as Tokiói történettel, amely első helyet ért el a listán. Japán négyszer nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek szóló Oscar-díjat, többször, mint bármely más ázsiai ország.
A kinetoszkópot először Thomas Edison mutatta be, és helyezte kereskedelmi forgalomba az Amerikai Egyesült Államokban 1894-ben, Japánba pedig 1896 novemberében jutott el. A Vitascope (régi típusú némafilmvetítő gép) és a Lumière fivérekKinematográfja Japánba 1897. elején jutott el, Kacutaro Inabata üzletember által. Lumière operatőr volt az első, akik japánban forgatott filmet. A mozgókép viszont nem számított teljesen újdonságnak a japánok számára a gazdag filmművészet előtti eszközeik hagyománya miatt, mint például a gentó és a laterna magica (bűvös lámpás). Az első sikeres japán film 1897. végén került napvilágra Tokióban.
1898-ban készítettek néhány kísértet filmet, mint például a Siró Asano rövidfilmek, a Bake Dzsizo és a Sinin no Szoszei. Az első dokumentumfilm a Gésa no teodori c. rövidfilm 1899 júniusában készült. Cunekicsi Sibata készített néhány korai filmet, köztük a Momidzsigarit 1899-ben, melyben két híres színész adott elő egy jól ismert kabuki színdarabot. A korai filmekre hatással volt a tradicionális színház, mint például a kabuki és a bunraku.
A 20. század hajnalán a mozik Japánban bensiket, azaz mesemondókat fogadtak, akik a vetítővászon mellett ülve narrálták a néma filmeket. Ők voltak a leszármazottjaik a kabuki dzsóruriknak, a kódan mesemondóknak, a vásári kikiáltóknak és más alternatív szóbeli mesemondóknak. A bensit zene is kísérhette, mint a néma filmeket a „nyugat mozijában”. A hang megjelenése a korai 30-as években a bensik fokozatos eltűnését eredményezte.
1908-ban Makino Sózót tekintették a japán filmrendezés előharcosának, befolyásos karrierjét a Honnódzsi gasszennel (本能寺合戦) kezdte, melyet a Jokota Sókainak gyártott. Sózó felvette Onoe Macunoszuke korábbi kabuki színészt, hogy szerepeljen produkcióiban. Onoe Japán elsőszámú filmsztárjává vált több mint 1000 filmben való szereplésével – ezek leginkább rövidfilmek voltak 1909 és 1926 között. Az Onoe-Makino páros úttörőként vezette be a dzsidaigeki stílust. Okada Tokihiko népszerű romantikus vezéregyénisége volt ugyanezen kornak.
Az első japán női előadó, aki hivatásos szereplőként jelent meg filmvásznon a táncos és színésznő Takagi Tokuko volt. Négy rövidfilmben szerepelt az amerikai székhelyű Thanhouser Company-nél 1911 és 1914 között.
Az 1910-es években az értelmiség körében növekedett japán mozi kritikusainak száma, míg végül új mozgalommá alakultak, mely átformálta a japán filmet. A filmkritika a korai film-magazinokkal kezdődött, mint például a Kacudó sasin (1909-től), és egy teljes hosszúságú könyv, melyet Gonda Jaszunoszuke írt 1914-ben. Számos korai filmkritikus azonban arra fókuszált, hogy a Nikkacuhoz és a Tenkacuhoz hasonló stúdiók munkáit becsmérelje azon indokból kiindulva, hogy túl színháziasa: többek között a kabukiból és a sinpából használtak elemeket, mint például az onnagata, és nem alkalmazták a filmtechnika lehetőségeit a történet elmesélésére, hanem inkább a bensikre támaszkodtak. Később a "Tiszta Film Mozgalom"-nak nevezett írókból és magazinokból (mint például a Kinema Record) álló közösség szólalt fel ezen filmtechnikák tágabb körű használatáért. Néhány kritikus, ahogy Kaerijama Norimasza, saját ötleteit alkalmazva rendezett filmeket, mint például a Szei no kagajaki (1918). Ugyanekkor párhuzamos erőfeszítések folytak máshol a filmiparban. Inoue Maszao az 1917-es The Captain's Daughter című filmjében elkezdett olyan technikákat használni, melyek a néma filmek korában még jobbára ismeretlenek voltak, mint például a premier plán. A Tiszta Film Mozgalom volt a központja a gendaigeki és a forgatókönyv írás fejlődésének.
1920-as évek
1920 körül új stúdiók alakultak mint, a Sócsiku és a Taikacu, és ezek támogatták a filmreformot. A Taikacunál Thomas Kurihara rendezett filmeket, melyeket a novellista Tanizaki Dzsunicsiró írt – ő szintén erős támogatója volt a filmreformnak. Még a Nikkacu is gyártott reformfilmeket a rendező Tanaka Eizó segítségével. Az 1920-as évek közepére a színésznők leváltották az onnagatákat (női szerepet játszó férfiak), és a filmek egyre több új eszközt használtak az úttörő Inoue-t követve. A legtöbbet tárgyalt némafilmek japánból Mizogucsi Kendzsi művei, kinek későbbi munkái (mint például a Szaikaku Icsidai Onna) mind a mai napig nagy tekintélynek örvendenek.
A japán filmek az 1920-as évek közepe felé igen nagy népszerűségre tettek szert a külföldi filmekkel szemben, részben a filmsztárok népszerűségének köszönhetően, részben pedig egy új stílusú dzsidaigeki megjelenésének köszönhetően. Rendezők, mint például IItó Daiszuke és Makino Maszahiro olyan szamurájfilmeket készítettek, mint a Csúdzsi tabi nikki és a Róningai lázadó antihősökkel a főszerepben, gyors vágású harcjelenetekkel, melyek egyaránt voltak kritikailag elismertek és kereskedelmileg sikeresek. Néhány sztár, mint például Bandó Cumaszaburó, Arasi Kandzsúró, Kataoka Csiezó, Irie Takako és Csikava Utaemon a Makino Eigaszeiszakuso által ihletve megalakították saját független produkciós cégüket, ahol olyan rendezők fejlesztették képességeiket, mint Inagaki Hirosi, Itami Manszaku és Jamanaka Szadao. A rendező, Kinugasza Teinoszuke létrehozott egy produkciós céget, hogy elkészítse a kísérleti mesterművét a Kurutta Ippédzsit, főszerepben Inoue Maszaóval 1926-ban. Sok cég a fentiek közül, míg a némafilmek korában sikeresen helytállt a nagy stúdiókkal szemben, mint például a Nikkacu, a Sócsiku, a Teikine és a Toa Studios, a hang megjelenésével, és az arra való költséges átállás következtében nem tudtak fennmaradni.
A The Captain's Daughter egy későbbi verziója volt az egyike a legelső hangosfilmeknek. A film a Mina Talkie System-et használta. A japán filmipar később két csoportra vált szét: az egyik megőrizte a Mina Talkie System-et, míg a másik az Iisutofyon Talkie System-et kezdte el használni, amellyel Tojo Masaki filmjei is készültek.
Az 1923-as nagy kantói földrengés, a második világháború alatti tokiói bombázás, az idő múlásának természetes hatásai következtében, továbbá Japán páratartalmának és a gyúlékony és instabil nitrocellulóz film azt eredményezte, hogy Japánban nagy hiány van a túlélő filmekből ebből az időszakból.
A Nyugattal ellentétben Japánban még az 1930-as években is gyártottak némafilmeket. Néhány japán hanggal ellátott rövidfilm készült a 20-as 30-as években, de Japán első játékfilm hosszúságú hangosfilmje a Fudzsivara Josie no furuszato (1930) volt, mely a Mina Talkie Systemet használta. A jelentősebb hangosfilmek közé tartozik ebből a korszakból például Narusze Mikiótól a Cuma jo bara no joni (1935), mely az első Japán film volt, ami filmszínházi kiadást kapott Amerikában. Ozu Jaszudzsirótól a Tókjó no jado a neorealizmus műfajának előfutárának tekinthető. Ide tartozik még Mizogucsi Kendzsitől a Gion no simai (1936), a Naniva eredzsii (1936) és a Zangiku monogatari (1939); valamint Jamanaka Szadaótól a Nindzsó kami fúszen (1937).
Az 1930-as években jelentősen növekedett a kormány közreműködése a filmiparban, amit a Film Törvény 1939-es bevezetése is jól szimbolizál – ez nagyobb hatáskört biztosított az államnak a filmipar felett. A kormány ösztönözte a filmek egy bizonyos formáját, mint például a propagandafilmek gyártását, valamint támogatta a dokumentumfilmeket (bunka eigának, azaz „kultúrafilmeknek” is nevezték ezeket) melyek fontos közlendővel rendelkeztek. Ilyen filmeket készített többek között Kamei Fumio. A realizmus részesült előnyben; filmelméleti kutatók, mint például Imamura Taihei a dokumentumfilmeket pártolta, míg egyes rendezők, mint Simizu Hirosi és Taszaka Tomotaka fantasztikus filmeket készítettek erőteljes realisztikus stílusban.
1940-es évek
A második világháború és a gyenge gazdaság miatt a munkanélküliség gyorsan terjedt Japánban, és ennek következményeit a filmipar is megszenvedte.
Ebben az időszakban, mikor Japán a birodalmát terjesztette, a japán kormány a propaganda egyik eszközét látta a moziban, hogy a Japán Birodalom dicsőségét és legyőzhetetlenségét mutassa. Ennek következtében sok film ebből a korszakból hazafias és katonai témákat ábrázol. 1942-ben Jamamoto KadzsiróHawai Mare oki kaiszen című filmje a Pearl Harbor-i csatát ábrázolja. A film speciális effektek segítségével készült, Cuburaja Eidzsi rendezte. Pearl Harbor egy miniatűr modelljét is elkészítették, és használták a filmhez.
Kuroszava Akira debütáló filmje a Szugata Szansiro volt 1943-ban. Az első közös munka Kuroszava és a színész Mifune Tosiró között a Joidore Tensi (1948), és a Nora Inu (1949) voltak. Ozu Jaszudzsiró rendezte a kritikailag és kereskedelmileg sikeres Bansun-t 1949-ben.
A második világháború vége a szövetséges hatalmak legfőbb parancsnoka megszállását jelentette japánban. Ezt követően Japán egy évtizednyi amerikai filmnek lett kitéve mely a háború idején tiltva volt a kormány által.
Az 1950-es éveket széles körben a Japán filmművészet aranykorának tartják. Ezekből az időkből három film (Rasómon, A hét szamuráj, Tokiói történet) került fel a 2002-es Sight & Sound "minden idők legjobb filmjei" listára a kritikusok és rendezők szavazása alapján. Az amerikai megszállás utáni korszak a sokszínűség növekedéséhez vezetett filmeloszlás tekintetében – ez nagyban volt köszönhető a Tóhó, Daiei, Szocsiku, Nikkacu és Tóei filmstúdiók megnövekedett teljesítményének. Ebben az időszakban emelkedett ki a Japán filmművészet négy művésze: Kobajasi Maszaki, Kuroszava Akira, Mizogucsi Kendzsi, és Ozu Jaszudzsiró . Mindegyik rendező egyedi és innovatív módon állt a háború hatásait, és az ezt követő amerikai megszállást illető kérdésekhez.
Az első japán színes film a Kinosita Keiszuke által rendezett Karumen kokjó ni kaeru volt, mely 1951-ben került mozikba, és a film fekete-fehér változata szintén elérhető volt. A Tokyo File 212 (1951) az első amerikai játékfilm, melynek egészét Japánban forgatták. A főszerepet Florence Marly és Robert Peyton játszotta, és Icsimaru gésa is megjelent egy rövid kámeaszerepben. A Tonichi Enterprises Company koprodukciójával készült a film, mely Ikuzó Szuzukihoz tartozott. A Dzsigokumon (1953), Kinugasza Teinoszuke filmje volt az első, ami Eastmancolor filmet használt. A Dzsigokumon egyaránt volt a Daiei első színes filmje, valamint az első japán színes film, amely külföldön is megjelent. 1954-ben Oscar-díjat kapott legjobb jelmeztervezésért (Vada Szanzó), és a legjobb idegen nyelvű film Tiszteletbeli díját. Elnyerte az Arany Pálmát a Cannes-i fesztiválon is, elsőként a japán filmek történetében.
1954-ben két film is megjelent, mely Japán legnagyobb hatású filmjei közé tartozik. Az első a Kuroszava által rendezett A hét szamuráj – egy csapat felbérelt szamurájról szól, akik megvédenek egy tehetetlen falut a pénzéhes tolvajoktól. Ugyanebben az évben Honda Isiró elkészítette az antinukleáris szörnydrámát, a Godzillát, mely Amerikában is megjelent Godzilla, King of Monsters címen. Bár a nyugati kiadásra megszerkesztve, de a Godzilla Japán nemzetközi ikonjává vált, és létrehozta a kaidzsú filmek egész alműfaját. Szintén 1954-ben mind egy másik Kuroszava film, Ikiru, valamint Ozu Jaszudzsiró Tokyo Story-ja is versenyben volt a 4. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon.
Az 1980-as években a főbb japán filmstúdiók hanyatlásnak indultak, és ezzel egyetemben a hozzájuk kötődő mozi láncok is. Ennek következtében a Tóhó és Tóei is alig tudott versenyben maradni. Sócsiku majdnem teljes egészében csak az Otoko va curai filmekből tartotta fenn magát, a Nikkacu stúdió pedig tovább hanyatlott.
Új rendezők jelentek meg a 80-as években, többek között a színész Itami Dzsúzó-t is, aki első filmjét, az Oszósikit 1984-ben rendezte. Ezen felül az 1985-ben megjelent Tampopóval kritikai és jegyeladási sikert ért el. Kuroszava Kijosi, aki nemzetközi figyelmet az 1990-es évek közepétől kezdett szerezni, a rózsaszín filmekkel és horror műfajjal debütált.
Az 1980-as évek során növekedett az anime népszerűsége. Ezt elősegítette, hogy új animációs filmek jelentek meg minden nyáron és télen, gyakran eleve népszerű animációs televízió sorozatok alapján. Osii Mamoru az ő úgynevezett mérföldkövét, a Tensi no tamagót 1985-ben adta ki. Mijazaki Hajao a Nauszika – A szél harcosai mangáját ugyanezzel a címmel játékfilmmé adaptálta 1984-ben. Ótomo Kacuhiro követte Mijazaki példáját, és adaptálta saját Akira című mangáját ugyanezzel a névvel szintén játékfilmmé 1988-ban.
Az otthoni videó megjelenése a filmipar számára egy új ágazat megjelenését tette lehetővé.
A gazdasági recesszió következtében Japánban a mozik száma fokozatosan csökkenni kezdett az 1960-as évektől kezdve. Az 1990-es évektől ez a folyamat megfordult, és a Multiplex bemutatása is ekkor történt meg Japánban.
Mijazaki Hajao két kimagasló jegyeladási, és kritikai sikert elérő filmet rendezett. Az egyik a Porco Rosso – A mesterpilóta (1992) – mely legyőzte az E.T. (1982) bevételét, ami ekkoriban a legnagyobb volt Japánban; és az A vadon hercegnője (1997), mely elnyerte a legnagyobb bevételért járó helyezést, míg meg nem jelent a Titanic (1997).
Számos új anime rendező tett szert széleskörű elismerésre – ezzel azt az elképzelést erősítették, hogy az animének nem csak szórakoztatási célra van, hanem a modern művészeti értéke. Osii Mamoru nyilvánosság elé tárta a nemzetközileg elismert pszichológiai tudományos-fantasztikus akciófilmet, a Páncélba zárt szellemet 1996-ban. Kon Szatosi rendezte a díjnyertes pszichológiai thrillert a Perfect Blue-t. Anno Hideaki szintén jelentős elismerést szerzett a Neon Genesis Evangelion: Az Evangelion végével 1997-ben.
2000-es évek
A Japánban bemutatott filmek száma fokozatosan növekedett, a 2006-os évben már 821 filmet adtak ki. Azok a filmek, amelyek Japán televíziós sorozatokon alapultak, különösen nagy népszerűségnek örvendtek ebben az időszakban. Az anime filmek ekkorra már a filmgyártás 60%-át tették ki. Az 1990-es és 2000-es éveket nevezték a "Japán mozi második aranykorának", az animék óriási népszerűségének köszönhetően, mind Japánban és a tengerentúlon.
Anime tekintetében Mijazaki Hajao 2001-ben rendezte a Chihiro Szellemországbant, megdöntve minden korábbi jegyeladási rekordot, és számtalan díjat elnyerve. Ezt követte A vándorló palota és Ponyo a tengerparti sziklán 2004 és 2008-ban. 2004-ben Osii Mamoru nyilvánosság elé tárta a Páncélba zárt szellem 2-t, mely világszerte kritikai dicséretben részesült. A 2008-as Égenjárók című munkája hasonló pozitív nemzetközi fogadtatást kapott. Kon Szatosi szintén közzétett 3 szerényebb, de ennek ellenére nagyon sikeres filmet: a Szennen Dzsojú, a Tokiói keresztapák valamint a Paprika. Ótomo Kacuhiro közzétette a Steamboy-t (2004), az első animációs projektjét, az 1995-ös Emlékek rövidfilm válogatása óta. A Studio 4°C közreműködésével az amerikai rendező Michael Arias megjelentette a Tekkon Kinkreet-et 2008-ban, és nemzetközi elismerést kapott. Több évnyi, főképp visszafogottabb élőszereplős film rendezése után Anno Hideaki megalakította saját produkciós stúdióját, és visszatért a még mindig népszerű Evangelion franchise-hoz a Rebuild of Evangelion tetralógiával – egy új film sorozat, mely az eredeti történet egy alternatív újrafeldolgozását mutatja be.
2000 februárjában alakult meg a Japán Filmbizottság Promóciós Tanácsa. 2001. november 16-án a Japán Alapítvány a "Művészetek Támogatásának" törvényét benyújtotta a Képviselőház felé. Ezen törvények célja az volt, hogy támogassák a médiával kapcsolatos művészeteket, például a filmes tájak terén, és kikötötte, hogy az államnak – mind nemzeti mint területi szinten – segítséget kell nyújtania a filmes média megőrzésének érdekében. A törvények november 30-án átmentek, és december 7-én léptek hatályba. 2003-ban a Kulturális Ügyek Ügynökségének összejövetelénél 12 rendelkezés lett benyújtva írott formában, hogy a nyilvános készítésű filmek is részesüljenek támogatásban, valamint mutassák be őket a Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának Film Központjában.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Cinema_of_Japan című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
