Henrik korán kapcsolatba került az egyházzal; egyházi nevelést kapott, feltehetőleg II. Ottó parancsára. A császár ezzel az utasításával azt szerette volna biztosítani, hogy II. Civakodó Henrik gyermeke ne kövesse édesapja lázongó példáját.
A leendő császár először Ábrahám freisingi püspöknél talált menedéket, később pedig a hildesheimi katedrális iskolájában nevelkedett.
A regensburgi Szent Emmerám templomban, Wolfgang püspök felügyelete alatt ismerte meg Henrik a gorzei kolostorból induló reform eszmeiségét.
Henrik 995-ben lépett édesapja örökébe, mint IV. Henrik bajor herceg.
Trónralépte
Henrik útban volt Róma felé ostromlott unokatestvére, III. Ottó kiszabadítására, amikor a császár 1002 januárjában meghalt. Tudva azt, hogy az örökösödésben nem ő az egyetlen jelölt, Henrik gyorsan megszerezte a hatalmi jelvényeket halott unokatestvérétől. Willigis mainzi érsek támogatásával nyerte el a trónt.[1] Elismertetése nem ment végbe minden ellenállás nélkül: Ekkehard meisseni őrgróf és II. Hermann sváb herceg fegyveres harcot indított ellene, ám miután az előbbi egy ütközetben elesett, utóbbi is meghódolt Henrik előtt – aki ettől kezdve uralkodása legfőbb támaszait az egyháziakban látta.[1] Az egyház helyzetét adományokkal igyekezett stabilizálni. A püspököknek királyi jogköröket biztosított, melyért cserébe hűségükkel számolt.
Első lengyel hadjárat
Henrik a következő két évet hatalma és határai megszilárdításával töltötte. I. Boleszláv lengyel király beavatkozott a birodalmi hűbéres Csehország trónviszályaiba,[1] sőt 1003-ban el is foglalta azt,[1] valamint a birodalomhoz tartozó Meissen és Lausitz őrgrófságokat.[4]
Első itáliai hadjárat
Ezek után Itáliába indult Ivreai Arduin ellen, aki III. Ottó halála után Itália királyává koronáztatta magát.[1] Miután Arduinra vereséget mért, Milánóban őt koronázták Itáliai királlyá – ettől kezdve ezt címet csak a német uralkodók viselték.[1] A hadjárat kemény és kegyetlen volt, és a végén Henriknek fel kellett adnia, hogy ismét Lengyelország felé tudjon fordulni.
II. HenrikII. Henrik két püspökkel (kortárs ábrázolás)
Itáliából hazatérve megtámadta Boleszlávot, és Csehországból kiűzte.[5] Ezzel azonban nem elégedett meg, hanem tovább vezette seregét Lengyelországba.[5] Az 1005-ben megkötött béke értelmében Boleszláv kénytelen volt lemondani az Odera és az Elba közötti területekről, valamint elismerni a német hűbérességet.[5]
A béke azonban csak öt évig tartott, erre az időre esik a német földön utolsóként létrehozott (1007) német püspökség, a bambergi megalapítása.[5]
Harmadik lengyel hadjárat
Az 1010–1013 között vívott újabb háború eredményeképpen a lengyel uralkodó megkapta – igaz, német hűbérként – Lausitzot.[5]
Második itáliai hadjárat
1013–1014 a második itáliai hadjárat évei.[5] Erre ugyan VI. Gergely ellenpápa biztatására vállalkozott Henrik, ám mégis VIII. Benedek oldalára állt, aki aztán császárrá is koronázta 1014-ben.[5] A hadjárat másik eredménye volt a még mindig ellenálló Arduin végleges leverése.[5]
Negyedik lengyel hadjárat
1015-ben vette kezdetét a Vitéz Boleszláv elleni háború utolsó felvonása.[5] Miután a lengyel uralkodó agresszív politikája eredményeként szinte valamennyi szomszédjával összeütközésbe került, 1016-ban Henrik, I. István magyar király és I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem részvételével koalíció alakult ellene.[5] Az 1017-ben három oldalról meginduló támadás végre elhozta az 1003 óta tartó lengyel–német háborúskodás végét.[5] Az 1018-ban megkötött béke értelmében Lausitz Boleszláv hűbére maradt.[5]
Burgundia kérdése
Még a lengyel háború idején, 1016-ban köttetett meg az az örökösödési szerződés a császár és III. Rudolf burgund király között, amely nem is olyan sokára egy egész országot csatolt a birodalomhoz.[5]
Szászországi lázadás
1018 és 1020 között Henriknek II. Bernhard szász herceg lázadásával kellett megküzdenie: ez volt egyben az uralma ellen indított utolsó felkelés.[5]
Harmadik itáliai hadjárat
Hamarosan VIII. Benedek pápa a bizánciak elől Henrikhez menekült.[5]1020-ban Bambergben találkoztak, itt Benedek felszentelte az új katedrálist, és a pápa Henrik segítségét kérte egy dél-itáliai hadjárathoz. A császár harmadszorra is Itáliába indult (1021–1022).[5] Visszasegítette Benedeket, majd elfoglalta Salernót és Capuát.[5] Hamarosan Beneventum is meghódolt előtte, így a hercegek ismét birodalmi fennhatóság alá kerültek.[5] Az 1022-ben megtartott páviai zsinaton a pápa Henrikkel egyetértésben szigorú intézkedéseket tett a cölibátus (papi nőtlenség) védelmére.[5] A zsinatot II. Róberttel együtt szervezte meg a császár.
Henrik és Kunigunda
Halála
Henrik az egyházi szervezet reformján dolgozott a pápával együtt, amikor 1024-ben váratlanul meghalt, befejezetlenül hagyva művét. Gyermek nem maradt utána, mivel feleségével, Luxemburgi Kunigundával együtt szüzességi fogadalmat tettek. A császár alakja köré halála után legendák szövődtek. A későbbi elbeszélések szerint Henrik a gyermektelenséget hősi bátorságnak tekintette, valamint a császár karaktere is jelentős változáson ment át az idők során. Végül mindkettőjüket szentté avatták, III. Jenő pápa Henriket 1146-ban[5] és III. Ince pápa Kunigundát 1200-ban.
Henrikkel halt ki a 919 óta a német trónon ülő Szász-ház.[5] A császárt az általa és feleségével alapított bambergi katedrálisban temették el.
Jegyzetek
↑ abcdefghijklmWeiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6
40. oldal
↑James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903,
315. oldal
↑Henrik születési évét Merseburgi Thietmar (VI c. 60, 348. old.) 1012-ben készült műve 978-ban, míg a bambergi Epitaphium 973-ban határozza meg. Utóbbi évszámot említi az Udalrici Kódex is, valamint a Mersenburgi Necrolog is.
.svg){kind=small}
