Katonai képességeit azzal bizonyította, hogy 1487-ben Kopystrzynnél legyőzte a tatárokat, és ezt 1491-ben Zasławnál megismételte.[1] Édesapja halála után (1492) az államtanács Lengyelország királyává választotta,[1] mivel II. Ulászló már korábban lemondott javára. Koronázására 1492. szeptember 23-án került sor Krakkóban. Pénzügyi nehézségek szorításában 1493-ban összehívta az államtanácsot, amelyet ettől az időponttól szenátusnak neveztek, valamint az új törvényhozó testületet a képviselőházat, amely az első országos Szejmben (országgyűlés) a szlachtát (nemességet) képviselte.[2] A kapott támogatás ellenében János hozzájárult, hogy a nemesek megőrizzék hagyományos előjogaikat, és kiterjedt törvényhozói hatalommal ruházta fel a Szejmet.[3]
1497-ben hadjáratot vezetett Moldvába. Seregeit III. István moldvai fejedelem kérésére indította el a tatárok ellen, de közben azt remélte, hogy elfoglalhatja Kilia és Belgorod városát a Duna, ill. a Dnyeszter torkolatánál. István aggódott a király célkitűzései miatt és azt gyanította, János meg akarja fosztani trónjától, hogy helyére saját testvérét, a lengyel Zsigmond herceget ültesse. Amikor Moldva területére léptek a lengyel csapatok, heves ellenállásba ütköztek, és 1497-ben a koźmini csatában súlyos vereséget szenvedtek.[3]
1498-tól 1501-ig a királyt lekötötte a tatár támadások visszaverése Lengyelország keleti határainál. Halála előtt arra kényszerült, hogy megszállja engedetlen hűbéresének, Szász Frigyesnek, a Német Lovagrend nagymesterének poroszországi birtokait.[3]
János 1501. június 17-én halt meg a lengyelországi Toruńban. Felesége nem volt, utódai nem maradtak, ezért halála után a trón öccsére, Sándorra szállt.
↑ abcdUralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. Szerk. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4
, 319. oldal
