A mozifilm 1965. március 11-étől volt látható a hazai mozikban.
Cselekmény
A filmdráma egy átlagos magyar község hozzávetőlegesen húsz évének összegző, hiteles képet adó összefoglalása a második világháború végétől, 1945-től. A szaggatott időrendű cselekmény összesen húsz óra alatt játszódik le, ennyi idő alatt tömörítve a korszakra jellemző szinte valamennyi konfliktushelyzetet bemutatja.
Egy kis magyar faluba riporter érkezik, látogatásának az a célja, hogy felidézze az elmúlt évtizedek történéseit. A cselekmény előrehaladtával az újságíró számára az 1956 őszén történt tragikus események kerülnek előtérbe. Kiderül-e, mi történt ekkor, mi vezetett ide, mi tárható fel a majdnem egy évtized elmúltával? A nem bűnügyi értelemben vett nyomozás folyamán mozaikszerűen (egymással kezdetben gyorsan, nem időrendi sorrendben váltakozva) villannak fel a múlt és az akkori (1965) jelen képei, tűnnek fel a fő- és mellékszereplők.
Négy volt cseléd története a földosztással kezdődött. Hatásukra a falubeliek közül sokan földet igényeltek. Aki tűzzel-vassal ellenkezett, mert félt a földesúr visszatérésétől, bosszújától, azt erővel vették rá, hogy írja alá a földigénylő lapot. Ezt követően egy másik parasztember meg arra tett esküt, hogy a most kapott földet soha senkinek nem fogja visszaadni.
Én, Csókos Cuha András, a méltóságos uraság szegődött cselédje, semmivel, csak a magam szegénységével meg hat gyerekével rendelkező, nincstelen földönfutó, az uraság földjéből magamnak s mind gyerekeimnek örök időkre, a nekem járó földet, azaz nyolc holdat kiszakítottam. Tettem ezt a magam akaratából, szegénységem és nyomorúságom jogából Én ezt a földet soha senkinek vissza nem adom, s ami hitvány életem van, csak annak az árán veheti el tőlem még maga az Isten is!
– Részlet a filmből (42:00)
1949-ben – az országban az elsők között – tsz-t alakítottak, Jóskából lett a termelőszövetkezet elnöke. Varga Sándor, az (ávós) párttitkár 1952-ben majdnem lelövette egy rendőrével volt barátját, a pártból kilépő Balogh Antit. Jóska később nagyot hibázott, amikor Kiskovácsot (annak fukar, kegyetlen kulák apja miatt) eltávolíttatta a jogi egyetemről. 1956-ban az emberek egy része az elnök ellen fordult, Balogh Anti egy lázadó csoport tagjaként – az egykori kulák fiának biztatására – rálőtt Jóskára, de nem találta el. A két férfi csak egy hosszú, szenvedélyes vita és kíméletlen verekedés után békélt meg egymással. Kiskovács, aki 1956 után kilenc évet ült a tetteiért, a riporternek elmondja, hogy a rendszer és Elnök Jóska engesztelhetetlen ellenségévé vált. A forradalom után Varga bosszút akart állni az őt és a rendszert ért sérelmeken, és hirtelen felindulásból, ám meggondolatlanul az ártatlan, az őt nyugtatni akaró Kocsis Bénit lőtte le a géppisztolyával a zárt ajtón keresztül. Elnök Jóska későn ért a helyszínre, nem tudta a tragédiát megakadályozni, és a lövöldözés hangjára összesereglett falusiak előtt fegyvertelenül nekitámadt a tettétől megrettent párttitkárra.
Varga tudta, hogy a történtek után nem lehetett maradása, elköltözött a faluból. A riporter számára a húsz óra eltelte után világossá vált, hogy az emlékek, az elnök szobájának falán és Kocsisék ajtaján ütött golyónyomok, a lelki sebek tovább élnek az emberek szívében.
A Húsz óra időfelbontásos elbeszélő módú szerkezetével és felépítésével a 20. század második felének modern alkotásai közé tartozik. Erőteljes, gondolatilag jelentős, bátor és őszinte film. Erőltetettség és modorosság nélkül, a rejtett tudat mélyén megbújó lélektani összefüggések feltárásával próbálkozik. Mélyen, elemzően pillant az emberre.[5] A poétikai megoldások terén Kovács András: Hideg napok című filmjéhez hasonlítható.
Társadalmi vagy személyes okokból minden figurának – még a fenevaddá váló Vargának, a vagyonától megfosztott, cselédje jóindulatán tengődő grófnak, a hatalmaskodó, majd megalázott kuláknak, a nyugatimádó doktornak is – megvan a maga részigazsága. „Néha csak annyi, amennyit a jó színészi játék, egy jól megírt, és önmagát védő-magyarázó figura kibontása megenged.”[7] A filmben a különböző politikai, ideológiai oldalon elhelyezkedő szereplők eltérő módon látják az adott országos és helyi eseményeket. A film rendkívüli – a maga korában szokatlan – progresszivitása abban is megfigyelhető, hogy nem törekszik a sematizmusra jellemző: csak egy igazság létezhet elv bizonyítására. A történet előrehaladtával az is egyre egyértelműbbé válik, hogy a cselekmény központjába – a nem lineáris, a nem ok-okozati cselekményvezetés ellenére – Elnök Jóska kerül, aki társadalmi, politikai és erkölcsi tekintetben az akkori hivatalos igazságot képviseli. Ő az, aki a kádári konszolidáció politikáját valósítja meg: az 1950-es évek hibáit (amelyeket átélt és elszenvedett) belátva törekszik megbékélést teremteni az emberek között, ő az, aki kiáll a demokratikus, „emberarcú szocializmusért”.
A változó világot, a közben felmerült problémákat, a konfliktusok tömegét a maga komplex mivoltában, bonyolultságában hozza felszínre. A mű nagyságát tartalmi lényege határozza meg. Egy történelmi fejlődési folyamat ellentmondásait, emberi sorsokban alig nyomon követhető útvesztőit tárja a nézők elé. A rendező az idő szeszélyesnek látszó, egymást keresztező síkjait azért alkalmazza, mert analitikus célját, a ma pillanatának látszólagos áthatolhatatlanságát előidéző összefüggéseket, azok rejtett rúgóinak feltárását csak így derítheti fel.[5]
Vélemények
„A négy egykori cseléd-szegényparaszt élettörténetét, ezen keresztül a magyar falu átalakulásának húsz évét summázó Húsz óra sokszorosan keretezett és kommentált története (hiszen a cselekmény interjúk-nézőpontok-vélemények sokszólamúságából bontakozik ki) drámai erővel mutatja meg egyéni világok és társadalmi igazságok egyenlőtlen küzdelmét. A film időfelbontásos, mozaikos szerkezete egyrészt modernista stílusjegy, másrészt a hatalom és a művészek, a politika és a társadalom között sajátos dialógust modellező párbeszédek, monológok és vallomások sorozata.” (Varga Balázs)[8]
„...a kádári konszolidáció, a puha diktatúra sem előtte, sem később nem kapott olyan egyértelmű és egyben meggyőző allegória-történetet, regényben is, de főleg filmben előadva, mint a Húsz óra… Az abszolút pozitív hős: Igazgató Jóska figurája egyenesen magával az első titkárral azonosítható….” (Hirsch Tibor)[2]
„napjainkra nemcsak azért vált avulttá, mert konformista a történelemszemlélete, mert pozitív főhőse, Elnök Jóska »antedatál« a forradalom leverését megelőző időszakra egy olyan politikai irányzatot, felfogást, magatartást – a kádárista centrizmust –, amely csak november negyedike után jelenik meg, hanem azért is, mert helyenként valóban bravúros atmoszférateremtése ellenére ‘pártossága’ illusztratívvá teszi...” (Gyertyán Ervin)[9][10]
„Úgy építkezik, mint egy ballada, amely kihagyásos elbeszélésmóddal teremti meg a maga drámaiságát. Csakhogy a mozihoz nem illik a balladai homály, ezért a Húsz óra körkörös, visszatérő szólamokra komponált mesteri szerkezete lépésről lépésre, ismétlések, vissza- és előreutalások során át vezeti el a nézőt ahhoz a közös tudáshoz, amely nélkül nincsen ballada.” (Bori Erzsébet)[9]
„A Húsz óra a magyar újhullám egyik meghatározó és nagyon fontos alkotása. Ezt azért érdemes kiemelni, mert noha a film a hatvanas évek derekán készült – tehát pont ennek a nemzeti irányzatnak a közepén –, mégis, Fábrit nem szoktuk az újhullám alkotóihoz sorolni. Hiszen az újhullámhoz inkább azokat társítjuk, akik pályakezdő, fiatal alkotók voltak ekkor, és egy nemzedéki lendülettel indultak el a pályán: a fiatal Sára Sándor, Szabó István, Gaál István, Kósa Ferenc.” (Gelencsér Gábor)[11]
Külföldi kritikák
„Egyre világosabban megfigyelhető egy új keleti világnézeti-tematikai kezdeményezés. A legjobb példa erre Fábri filmje, a Húsz óra, amely csodálni való önkritika, de semmi estre sem gyöngeséget látni benne.” (Die Zeit, René Dromert)[5]
A téma az adott formát, múlt és jelen szintézisét követelte meg. Egy húsz órás riport – két órányi játékidőbe sűrítve – föltárja a magyar társadalom legutóbbi húsz évének legfontosabb problémáit. (l'Unità, Aggeo Savioli)[5]
„A tegnap és a ma jelenetei ebben a filmben nem azért váltják egymást, hogy különbözőségük derüljön ki, ellenkezőleg: éppen egyidejű jelenvalóságuk bizonyítékaként.” (Vie Nuove, Antonello Trombadori)[5]
Jegyzetek
↑Az 1960-as években a szokatlan montírozás miatt (is) nevezték újhullámos filmnek, ahol a múlt, a jelen, a már múltnak látott jövő és a múltnak látott jelen keresztezi egymást.
