Ebben a szócikkben a koreai nyelvű szavak átdolgozott latin betűs és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

A hjangga (hangul: 향가, handzsa: 鄕歌, RR: hyangga^?) koreai irodalmi lírai műfaj, mely jobbára a Silla-korabeli népdalokat jelöli a 6. és a 10. század között.^[1] Csupán 25 hjangga (hyangga) szövege maradt fenn az utókorra.^[2]

A kínaiak már elég korán feljegyezték, hogy a koreaiak szeretnek táncolni és énekelni, olyan kötetekben, mint a Szan kuo cse (San guo zhi) (三國志, „A három királyság története”, 3. század) vagy a Hou Han su (Hou Han shu) (後漢書, „A kései Han-dinasztia könyve”, 5. század). A kínaiakat meglepte, hogy a koreai államokban mennyire gyakran tartanak táncos-zenés ünnepeket, sámánisztikus rituálékat. A 7. századtól az idu írás bevezetésével a korábban szájhagyomány útján terjedő dalokat le is jegyezték. A 9. század végén, 888-ban Szamdemok (Samdaemok) (삼대목, 三代目) címmel hjangga (hyangga)gyűjtemény is készült Sillában, azonban a 13. századi mongol invázió idején sok más feljegyzéssel együtt ez is elpusztult. Mára csupán néhány korabeli hjangga (hyangga) maradt fenn. Korabeli leírások szerint az átíráshoz használt kínai írásjegy alapú rendszert a kínaiak nem tudták elolvasni. A mai koreai nyelvészek számára is kihívást jelent az értelmezése, nem csak a rendszerről rendelkezésre álló kevés információ, de a koreai nyelv akkori állapotának hiányos ismerete és a fennmaradt leírásokban a korabeli írnokok által vétett hibák miatt is.^[3]

A hjanggák (hyanggák) jó része szájhagyomány útján terjedt, más részüket hjangcshal (hyangchal) (향찰) írással írták le, ami kínai írásjegyekkel próbálta meg visszaadni a koreai nyelv kiejtését. A hjangga (hyangga) nem tekinthető egységes, általános szabályok szerint leírható műfajnak, mind formai, mind tartalmi tekintetben nagy változatosságot mutatnak a művek.^[4] A fennmaradt hjanggák (hyanggák) között vannak négy-, nyolc- és tízsoros költemények. Kutatók szerint a sorok növekedése a forma fejlődését mutatja, azonban ezek a változatok nem egymás után, hanem egymás mellett léteztek. A fennmaradt tízsoros költeményeket kivétel nélkül egy-egy személy írta, míg a négy- és nyolcsorosak között vannak népdalok és sámánénekek is. Az általános vélekedés szerint a népi eredetű négysoros hjanggák (hyanggák)kal szemben a tízsorosakat szinte biztosan felsőbb osztálybeliek írták, például hvarang (hwarang)ok és buddhista szerzetesek, az utolsó két sorban ugyanis inkább a felsőbb osztályokra jellemző érzelmek és érdekek jelennek meg. A tízsorosak esetében az első négy sor a téma megjelölése, a következő négy az érzelem elmélyítése, az utolsó kettő pedig mély érzelmekkel telt felkiáltás erőteljes befejezéssel. Az utolsó két sor üteme is megváltozik. Ilyen például a Volmjong (월명, Wolmyeong) szerzetesnek tulajdonított Cse mangmega (Je mangmaega) (제망매가, „Óda elhunyt húgomhoz”, c. 742–765) című költemény is:^[5]

Az élet s halál útja

Előttünk áll rémítően.

El sem köszöntél,

Csak így elmentél?

Az ősz-reggeli szél

felkapja a leveleket.

Bár egy ágról valóak,

Nem tudják, hová lesznek.

Ó, hugom, míg találkozunk Amitábha kertjében,

Várnom kell, s járnom Buddha útját.^[6]

A hjanggákat (hyanggákat) énekelve adták elő, így a forma a dallamhoz igazodik. Egy-egy időmértékes szegmens három vagy négy szótagból áll.^[7]

Az utókorra fennmaradt hjanggák (hyanggák):^[2]

• ↑ Lee: szerk.: Peter H. Lee: A History of Korean Literature [archivált változat]. Cambridge University Press (2003). ISBN 9781139440868 [archiválás ideje: 2014. november 29.] 
• ↑ Kim: Hung-Gyu Kim. Understanding Korean Literature, New Studies in Asian Culture. M.E. Sharpe (1997). ISBN 978-1563247743 
• ↑ Nahm: Nahm, Andrew C. Korea: Tradition and Transformation — A History of the Korean People, második kiadás, Elizabeth, NJ: Hollym International (1996). ISBN 1-56591-070-2