A gyertyános–kocsánytalan tölgyes (Querco petreae-Carpinetum) a Magyar Középhegység egyik meghatározó erdőtípusa, a gyertyános–tölgyes öv névadó növénytársulása. Alatta a cseres–tölgyesek (cseres–kocsánytalan tölgyesek), fölötte a bükkösök zónája húzódik. Extrazonális helyzetben:

• 600 m fölött a délnek néző hegyoldalakon és
• az Alföld egyes, nedvesebb részein nő.

Elegyes, üde, többnyire mély talajú hegy-dombvidéki erdők.

A lombkoronaszint meghatározó fajai:

• a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), valamint
• a gyertyán (Carpinus betulus) és/vagy a bükk (keleti bükk, Fagus sylvatica).

További, jellemző fái:

• a hársak (Tilia sp.), jellemzően:
  • a kislevelű hárs, (Tilia cordata),
  • a Dél-Dunántúlon az ezüst hárs, (Tilia tomentosa);
• (ritkábban) a juharok (Acer sp.),
• a magas kőris (Fraxinus excelsior)
• a csertölgy (Quercus cerris),
• a vadcseresznye (Prunus avium).
• A Nyugat-Dunántúlon elegyfa lehet az erdeifenyő (Pinus sylvestris) is.

Ezek a fák jól növekednek, ezért az idősebb erdők átlagmagassága többnyire több mint 20 m. Természetes körülmények között szerkezetük és fajösszetételük is igen változatos. A hosszú ideje tartó erdészeti beavatkozás eredményeként többnyire két lombkoronaszintjük különíthető el (de ezek helyenként összefolynak. A felső lombszintet a fényt jól áteresztő, az alsót az árnyaló fafajok uralják. Együtt találjuk meg bennük az árnyas és a napfényes erdők sajátosságait: az erdő belseje inkább részben, benne a napfényes részek aránya igen változó. A természetszerű állományok mozaikosak, kis, sűrűn váltakozó napfényes és árnyas foltokkal. A kezelt erdők gyakran egyenletesen árnyasak, de ha a második lombszint az erdészeti beavatkozás miatt részben vagy egészen hiányzik, az erdő belseje is napfényes.

A cserjeszint nem vagy csak kisebb foltokban jelentős; többnyire ritkás, rosszul záródik – a tartósan második szint nélküli állományokban viszont akár igen fejlett is lehet (bár ez szintén függ az erdészeti beavatkozásoktól). A cserjeszintben leggyakrabban az üdébb erdőkre jellemző fajok nőnek:

• európai mogyoró (Corylus avellana),
• veresgyűrű som (Cornus sanguinea),
• (ritkábban) cseregalagonya (Crataegus laevigata, Crataegus oxyacantha).

Előfordulhatnak itt a környező, szárazabb erdők mész- és melegkedvelő cserjéi is:

• bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus),
• húsos som (Cornus mas) stb.

A cserjeszintet gyakran egyes fafajok (gyertyán, hársak, mezei juhar) uralják el.

A gyepszintben leginkább az általános és az üde erdei fajok nőnek. A gyepszint tavasszal többnyire jól fejlett, nyáron a lombszint árnyalásának megfelelően igen változó – a semmitől a közel 100%-os zárásig.

Üde erdei fajok:

• szagos müge (Galium odoratum),
• olocsáncsillaghúr (Stellaria holostea),
• bükksás (Carex pilosa),
• kis télizöld (Vinca minor),
• erdei ibolya (Viola sylvestris, V. reichenbachiana),
• erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides),
• hagymás fogasír (Dentaria (Cardamine) bulbifera),
• fürtös salamonpecsét (sokvirágú salamonpecsét, Polygonatum multiflorum),
• kányaharangvirág (Campanula rapunculoides),
• orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis).

Általános erdei fajok:

• gyöngyvirág (Convallaria majalis),
• egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora),
• ligeti perje (Poa nemoralis),
• erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum).

Ezek egy része tavasszal virágzó geofiton:

• pézsmaboglár (Adoxa moschatellina),
• keltike (Corydalis spp.),
• kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis),
• csillagvirág (Scilla spp.),
• hagymás fogasír (Dentaria (Cardamine) bulbifera),
• erdei galambvirág (Isopyrum thalictroides),
• bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides).

Fényigényes fajok:

• baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia),
• felemáslevelű csenkesz ''(Festuca heterophylla),
• nagyvirágú méhfű (Melittis carpatica),
• tavaszi kankalin (Primula veris).

Nedvességigényes fajok:

• podagrafű (Aegopodium podagraria),
• erdei sás (Carex sylvatica),
• sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum agg.).

Északkeletről délnyugat felé egyre gyakoribbá válnak az atlanti és illír jellegű fajok:

• magyar varfű (Knautia drymeia),
• erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens),
• szártalan kankalin (Primula vulgaris),
• zalai bükköny (Vicia oroboides),
• tarka lednek (Lathyrus venetus),
• lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum),
• pirítógyökér (Tamus communis),
• kispárlófű (Aremonia agrimonoides).

Hegyoldalakon, tetőkön és völgyek alján is nőhet. Talaja többnyire mély barna erdőtalaj, ritkábban kőzethatású erdőtalaj vagy lejtőhordalék-erdőtalaj; az alapkőzet gyakorlatilag bármi lehet.

A hegylábakon gyakran a völgyek aljára szorul vissza, magasabban a Középhegység egyes részein (elsősorban északkeleten) jól felismerhető régiót alkot. A Dunántúli-középhegység egyes részein és a Délnyugat-Dunántúlon szórványosan vagy a környező erdőtípusokkal többféle átmenetet alkotva fordul elő.

• hegyvidéki gyertyános-tölgyes (Carici pilosae-Carpinetum),
• felvidéki gyertyános-tölgyes (Waldsteinio-Carpinetum),
• dunántúli gyertyános-tölgyes (Cyclamini purpurascenti-Carpinetum),
• délnyugat-dunántúli gyertyános-tölgyes (Helleboro dumetorum-Carpinetum),
• dél-zalai gyertyános-tölgyes (Anemoni trifoliae-Carpinetum),
• mecseki gyertyános-tölgyes (Asperulo taurinae-Carpinetum).

• Élőhelyismereti útmutató 2.0
• Veszélyeztetett erdőtársulások Magyarországon