Nem tévesztendő össze a következővel: Genealógia (biológia).

A genealógia (származástan) a nemzetségek, családok történetét, leszármazási rendjét tanulmányozó történeti segédtudomány.

A családtörténeti kutatások eredményét elsősorban családfákon vagy jegyzékekben foglalják össze. Kétféle alapvető megközelítésben őstábla és leszármazási tábla. Az őstábla fentről lefelé időben visszafelé halad, a leszármazási tábla fordítva.

A görög és római korból már sok emléke van létezésének. Önmagában a vallásban is nagy szerepet játszottak bizonyos leszármazási elemek. A görögöknél az ősatya kultusza miatt a vezetők előszeretettel vezették vissza eredetüket valamely héroszig vagy akár istenségig, a római korból pedig nemzetségtáblák maradtak fenn. A római családkutatást a görög kultúra importja indította meg, de önálló eredményeket is felmutatott, mivel a római nemzetségek az örökbefogadások és clienturák miatt egészen bonyolultak voltak. A genealógia kezdeti idejében természetesen csak az uralkodók családi kapcsolatait jegyezték fel, később kibővült az uralkodó osztályokkal, még később egészen széles társadalmi rétegekre. Ezek és a középkori családfák természetesen tele voltak ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen adatokkal.

A germán népeknél a vérrokonságon alapuló genealógiát művelték, erre már az V-VI. századból vannak adatok (gótok, burgundok, angolszászok). Suntheim a XV. század végén a Babenbergek és Habsburgok családját kutatta, majd a genealógia tudományos fejlődése a reneszánsz idején indult meg, a XVI. századtól elsősorban latin nyelven publikáltak ilyen tárgyú munkákat. Ezek megbízásra készültek, az uralkodó osztályok tagjai részére. A tudományosság szempontjából alapvető fontosságú volt a családtörténeti eredmények és a köztörténet összekapcsolása. 1764-től jelenik meg a Gothai almanach, amely a mai napig élő sorozat.

A magyar középkori irattárak tartalmaznak leszármazási adatokat, de csak a XVII. századtól ismerünk családfákat. Az első nyomtatott magyar családkutatás-tárgyú munka Budai Ézsaiás családlexikona a XVII. század második feléből. E korra az idealizált családtörténetek jellemzőek. A ma is hasznosítható forrásmunkák 1778-tól jelentek meg Wagner Károly, Lehoczky András tollából. 1857 és 1868 között készült az a munka, amely a mai napig megalapozza a magyar családkutatást: Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal (I-XIII) (reprintben 1987-1988. Helikon). 1883-ban megalakult a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, melynek folyóirata a Turul. Szakfolyóiratként említhető a Családtörténeti Értesítő (1899-1901), vagy a Genealógiai Füzetek (1903-1912).

A második világháború után a genealógiát hatalmi eszközökkel visszaszorították, két okból: egyfelől a leszármazási adatok felhasználásának hitleri módja miatt, másfelől pedig kispolgári allűrökre és a nemességkutatásra hivatkozva. A Genealógiai Társaság 1950-ben megszűnt, csak 1983-ban alakult újjá, 1992-től pedig a Turul is újraindult.

A genealógia tudománya alapul szolgált újabb tudományágak létrejöttéhez is, mint a történeti demográfia és a történeti szociológia.

A történelem egyik segédtudományaként a birtoktörténet és helytörténet kutatásában elengedhetetlen az alkalmazása. Az orvostudományban is fontos szerepet játszhat egyes öröklődő betegségek felismerésében, tanulmányozásában. Fontos felhasználója a néprajz is.

A korábbi időkben polgári felhasználása (a hobbi jellegű tevékenységen felül) birtokviták és örökösödési perek terén nyert jelentőséget. Gyakori volt az ősigazolás vagy őspróba, amely a polgári rétegben több polgárjoghoz kötődő tevékenység vagy jog elnyerésének eszköze volt (tanulás, polgárjog, tisztségviselés joga stb.).

A legkorábbi időktől fogva alkalmazták a közeli rokonok házasságának megakadályozására, melynek első írásos forrása Augustus idejéből származik.

Bővebben: Családfakutatás

A kortársak kutatásának fontos eleme, mivel a vizsgálatot általában nehéz megindítani, alapadatokat találni. A mai világban gyakoriak a költözések, válások, adoptálások, amelyek az első lépések megtételét bonyolítják, hiszen az adatokat általában a szülőhelyen találni meg, a későbbi válásokról, adoptálásokról vagy esetleg névváltozásokról a születési anyakönyvekben nincs adat.

A szájhagyomány általában három, de legfeljebb öt generációra terjed ki.

Az írott források – természetüknél fogva – rendkívül sokrétűek lehetnek, az elbeszélő történeti forrásoktól az önéletrajzon és emlékiraton keresztül a halotti beszédekig és anyakönyvekig.

Ezek legfontosabb képviselői természetesen az egyházi anyakönyvek, azonban ezek vezetését csak a tridenti zsinat rendelte el (1545-1564), és Magyarországon a XVII-XVIII. század fordulója körül kezdett rendszeressé válni a vezetése. Az egyházi anyakönyvek lehettek születési-, házassági- és halotti-anyakönyvek. Ezt a rendszert 1894-től az állami anyakönyvezés is átvette és alkalmazta. Az állami anyakönyvek vezetését és tartalmát az 1894. évi XXXIII. törvénycikk szabályozza.

Ritkábbak, szórványosabbak a családi feljegyzések, genealógiai táblázatok, címereslevél, illetve annak folyamodványa, a nemesség-igazolások, periratok (örökösödés, birtok stb.), névváltozások jegyzékei, összeírások, katonai adattárak, polgárjegyzékek, céhnyilvántartások, személyes iratok (igazolványok, bérletek, tagsági könyvek stb.), telekkönyvek és eredeti felvételük, rendőrségi regiszterek és címnyilvántartások, orvosi kartotékok.

A genealógia számára az úgynevezett aprónyomtatványok fontosak, amelyek az élet fontos eseményeiről készített üdvözlő-, értesítő kártyák, lapok. Esküvői meghívó, gyászjelentés, évfordulók és fontos események emléklapjai, névjegyek.

Az epigráfia épületek, építmények feliratozásával, táblák, domborművek, vésetek tartalmával és stílusjegyeivel foglalkozó tudományág. Ezek sokszor tartalmaznak évszámot, személynevet, az aktuális uralkodó nevét, eseményeket. Gyakorlatilag minden lakó- és közösségi célú építményen megjelenik.

Használható adatokkal szolgálnak a síremlékek általában, és az azokat kísérő halotti címerek és zászlók. A temetkezésben igen régi hagyomány az elhunyt személyes adataival feliratozni a sírhelyet.

Bármilyen használati- vagy dísztárgyon előfordulhat genealógiai adat, úgymint évszámok, címerek, személynevek.

Bármilyen technológiával és tárgyban készített festmény, bár legtöbbször a portrék fontosak. Éppígy a fényképek és filmfelvételek.

A genetikai vagy tágabb értelemben a biológiai genealógia a családtan modern ága. Az öröklésbiológiai szempontokat állítja a középpontba. Vizsgálja az öröklődő betegségeket, a bűnözési hajlam öröklődését, a leszármazást, az etnogenézis körülményeit. Összefüggésben áll a populációgenetika stb. kérdéseivel. A vérrokonsági táblázatokat csak a 20. századtól kezdték alkalmazni orvostudományi, öröklésbiológiai és kriminológiai célokra.

Módszertana természettudományos, ezért a régi genealógia általa egyben új értelmet is nyer. Miközben felhasználja a genealógia írásos és egyéb forrásait, maga is forrásként szolgál a hagyományos genealógia és a történettudomány számára. Ezzel a genealógia lényegében empirikus, axiomatikus természettudománnyá lett. A genetikai genealógia is családi, rokonsági egységekkel dolgozik és azonos eszközöket (családfa), nevezéktant (rokonsági terminológia) használ, mint a hagyományos genealógia. A különbség az, hogy a genetikai genealógia módszere tisztán tudományos, nem spekulatív.

• Ág (linea) – leszármazási vonal
• Agnáció (agnatio) – közös ősatyától származó férfiági vonal
• Ascendens – leszármazottak közös ősei (relatíve)
• Család (familia) – két generációs egység: szülők és gyermekeik
• Descendens – közös ős leszármazottai (relatíve)
• Egyeneság (linea directa)
• Filiáció (filiatio) – egymástól származó személyek viszonya
• Íz – a családfa ugyanazon ágán lévő két nemzedék
• Kognáció (cognatio) – vérrokonsági család tág értelemben (nemcsak két generáció)
• Melléknév vagy mellékmegnevezés – ágak megkülönböztetése rögzült (cognomen) vagy esetleges (alias, aliter) módon
• Nemzedék (generatio) – megközelítőleg egykorú, egyidőben élő rokonság
• Nemzetség (gens) – egy közös őstől származók összessége (anyaági vagy apaági)
• Oldalág (linea collateralis)
• Örökbefogadás (adoptio) – jogintézmény nem vérrokonok családba helyezése céljából
• Ős (avus) – felmenőági rokon
• Őspróba (Ahnenprobe) – leszármazási bizonyítás négyes, nyolcas, tizenhatos fokozatban – anyai és apai ágon is
• Ősvesztés (Ahnenverlust)
• Rokonsági fok (gradus) – vérrokonok közti genealógiai távolság
• Sógorság (affinitas)
• Vérrokonság (consanguineitas) – közös őstől származók összessége

• ősgaléria

• Az 1894. évi XXXIII. tc. Archiválva 2009. január 9-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Genealógia
• Mormon családtörténeti honlap Archiválva 2007. február 6-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Erdélyi történelmi családok honlapja
• Conce Project Archiválva 2006. augusztus 29-i dátummal a Wayback Machine-ben (English)

• Szegedi László: Általános genealógia. Budapest, 2015 (DVD)[1]
• Bertényi, Iván (szerk.). A történelem segédtudományai. Osiris K. (2001). ISBN 963-389-505-7