A fizikában a finomszerkezeti állandó egy alapvető állandó: csatolási állandó, mely az elektromágneses kölcsönhatás erősségét jellemzi. Értéke minden mértékrendszerben megegyezik, mivel dimenziómentes mennyiség.

1916-ban Arnold Sommerfeld vezette be a finomszerkezeti állandót, az atom spektrális vonalainak relativisztikus eltérése elméletének részeként, amely a Bohr-féle atommodellből ered. Az ${\displaystyle \alpha }$ első fizikai értelmezése a relativisztikus Bohr-féle atommodellben az első körpályán keringő elektron sebességének és a fény vákuumbeli sebességének a viszonya volt.^[1] A finomszerkezeti állandó felkeltette Wolfgang Pauli fizikus érdeklődését is, és együttműködött Carl Jung pszichológussal, hogy megértsék az ${\displaystyle \alpha }$ jelentőséget.^[2]

A finomszerkezeti állandónak (${\displaystyle \alpha }$) három ekvivalens definíciója van:

${\displaystyle \alpha ={\frac {e^{2}}{(4\pi \varepsilon _{0})\hbar c}}={\frac {e^{2}c\mu _{0}}{2h}}={\frac {k_{\mathrm {e} }e^{2}}{\hbar c}},}$

ahol:

• e az elemi töltés;
• ħ = h/2π a redukált Planck-állandó;
• c a fény sebessége vákuumban
• ε₀ permittivitás vákuumban;
• µ₀ permeabilitás vákuumban;
• k_e a Coulomb-állandó.

Az elektrosztatikában, a régebben használt CGS-mértékegységben az elektromos töltés egysége a statcoulomb. Úgy van definiálva, hogy a k_e Coulomb-állandó vagy más néven permittivitási tényező, 4πε₀ =1 és dimenzió nélküli.

Így:

${\displaystyle \alpha ={\frac {e^{2}}{\hbar c}}}$

ahogy általában az ${\displaystyle \alpha }$ megjelenik a fizikai irodalomban.

A 2014 CODATA szerint a definíciós kifejezés és az ajánlott érték:^[3]

${\displaystyle \alpha ={\frac {e^{2}}{(4\pi \varepsilon _{0})\hbar c}}=7,297\,352\,5664(17)\times 10^{-3}={\frac {1}{137,035\,999\,139(31)}}.}$

Amikor a 2006 CODATA befejezte az adatok korrigálását, a fő bemeneti adatok között találtak egy hibát.^[4] A 2006 CODATA-féle ajánlott értéket publikálták, majd 2008-ban újra publikálták.^[5]

Míg az ${\displaystyle \alpha }$ értékét a definícióiból származó értékekből számolták, a kvantum-elektrodinamika (QED) elmélet ad lehetőséget az ${\displaystyle \alpha }$ mérésére, közvetlenül felhasználva a kvantum Hall-effektust vagy az elektron rendhagyó mágneses nyomatékát.

A QED elmélet megjósolja az elektron dimenzió nélküli mágneses nyomatéka (vagy a „Lande g-tényező”) és a finomszerkezeti állandó, az ${\displaystyle \alpha }$ közötti összefüggést.

Jelenleg az ${\displaystyle \alpha }$ legpontosabb értéke a g új mérésén alapul, felhasználva az egyelektron-, úgynevezett „kvantumciklotron”-apparátust, együtt a QED elméleten keresztül alkalmazott számításokkal, amely magában foglalja a 891 négyhurkú Feynman-gráfot:^[6]

${\displaystyle \alpha ^{-1}=137,035\,999\,084(51).}$

Ennek a mérésnek a pontossága 0,37 milliárdod. Az érték és a bizonytalanság közel azonos a legújabb tapasztalati eredménnyel.^[7]

A finomszerkezeti állandónak, az ${\displaystyle \alpha }$-nak több fizikai értelmezése is van:

• Az elemi töltés és a Planck-töltés arányának a négyzete:

${\displaystyle \alpha =\left({\frac {e}{q_{\mathrm {P} }}}\right)^{2}}$

• Két energia aránya:

(i) az az energia, amely szükséges két elektron elektrosztatikus taszításának legyőzésére, amikor a köztük lévő távolság a végtelenről egy véges d –re csökken,

(ii)Egy egyedüli ${\displaystyle \lambda =2\pi d}$ hullámhosszúságú foton energiája (r=d, Planck-összefüggés):

${\displaystyle \alpha ={\frac {e^{2}}{4\pi \varepsilon _{0}d}}{\frac {\lambda }{hc}}={\frac {e^{2}}{4\pi \varepsilon _{0}d}}{\frac {2\pi d}{hc}}=({\frac {e^{2}}{4\pi \varepsilon _{0}r}}{\frac {r}{\hbar c}})={\frac {e^{2}}{4\pi \varepsilon _{0}\hbar c}}={\frac {e^{2}}{2\varepsilon _{0}d}}}$

• A Bohr-féle atommodellben az elektron sebessége a fény sebességéhez viszonyítva.
• Három karakterisztikus hossz aránya: A klasszikus elektronátmérő,${\displaystyle r_{e}}$, a Bohr-átmérő ${\displaystyle a_{0}}$ és az elektron Compton-hullámhossza ${\displaystyle \lambda _{e}}$:

${\displaystyle r_{e}={\alpha \lambda _{e} \over 2\pi }=\alpha ^{2}a_{0}}$

• A kvantum-elektrodinamikában az ${\displaystyle \alpha }$ egy csatoló állandó, mely meghatározza az elektron és a foton közötti kölcsönhatást. Az elmélet nem adja meg az értékét, ezért az ${\displaystyle \alpha }$-t kísérleti úton kell meghatározni. ${\displaystyle \alpha }$ az egyike a részecskefizika standard modellje 20 empirikus paramétereinek, amely nincs meghatározva a standard modellen belül.
• Az elektrogyenge elméletben, amely egyesíti a gyenge kölcsönhatást az elektromágnesességgel, az ${\displaystyle \alpha }$-t abszorbeálja két másik csatoló állandó, melyek kapcsolódnak a mértékelmélethez. Ebben az elméletben az elektromágneses kölcsönhatást úgy kezelik, mint azon kölcsönhatások keveréke, melyek az elektrogyenge terekkel kapcsolatosak. Az elektromágneses kölcsönhatás erőssége az energiamező erősségével változik.

Amikor a kvantum-elektrodinamikára alkalmazzuk a perturbációs elméletet, az eredményként kijövő perturbatív kiterjesztés az ${\displaystyle \alpha }$-ban van kifejezve.

Mivel ${\displaystyle \alpha }$- jóval kisebb, mint 1, nagy teljesítményeknél az ${\displaystyle \alpha }$-nak nincs jelentősége, praktikussá téve ez esetben a perturbációs elméletet. A renormalizációs csoportelmélet szerint az ${\displaystyle \alpha }$ logaritmikusan nő, ahogy az energiaskála nő.

Az ${\displaystyle \alpha }$ megfigyelt értéke kapcsolatos az elektron tömegének energiaskálájával. Ezért az ${\displaystyle \alpha }$ értéke 1/137,036 zéró energián. Továbbá, ha az energiaskála nő, az elektromágneses kölcsönhatás közeledik a két másik fundamentális kölcsönhatáshoz, ami egy fontos tény a nagy egyesítő elmélet felé. Ha kvantum-elektrodinamika egy egzakt elmélet lenne, akkor az ${\displaystyle \alpha }$ eltérne egy energián, amely Landau-pólus néven ismert. Ez a tény teszi a kvantum-elektrodinamikát inkonzisztenssé a perturbatív kiterjesztésen túl.

A fizikusok évek óta mérlegelik, tűnődnek azon, hogy vajon az ${\displaystyle \alpha }$ állandósága tény-e, vagy változhat-e helytől és időtől függően. Vannak olyan javaslatok, hogy egy változó ${\displaystyle \alpha }$-val számoljunk, amikor kozmológiai és asztrofizikai problémák megoldásáról van szó.^{[8][9][10][11]}

Újabban a húrelmélet motiválja a kutatókat, hogy változó állandókban gondolkodjanak. Ezen kérdéskör első kísérleti tesztjei során a távoli asztronómiai objektumok spektrális vonalait vizsgálták, valamint az oklói természetes nukleáris reaktorának radioaktív bomlását. Az eredmények nem mutattak változásra utaló adatokat.^{[12][13][14][15][16][17]}

A korszerű technológia lehetővé tette a finomszerkezeti állandó tesztelését nagyobb távolságokra és pontosabban. 1999-ben, a John K. Webb vezette csoport (University of New South Wales) jelzett változást értékében először.^{[18][19][20][21]}

A Keck-teleszkópot használva 128 kvazár vöröseltolódását 0,5 < z < 3, vizsgálva, Webb és társai úgy értelmezték, hogy egy kis növekedés történt a finomszerkezeti állandó értékében az elmúlt 10–12 milliárd év során. A mérések alapján:

${\displaystyle {\frac {\Delta \alpha }{\alpha }}\ {\stackrel {\mathrm {def} }{=}}\ {\frac {\alpha _{\mathrm {prev} }-\alpha _{\mathrm {now} }}{\alpha _{\mathrm {now} }}}=\left(-0,57\pm 0,10\right)\times 10^{-5}.}$

2004-ben Chand és társai 23 abszorbciós rendszer VLT-vel történt vizsgálata során nem tapasztaltak mérhető változást^[22][23]

${\displaystyle {\frac {\Delta \alpha }{\alpha _{\mathrm {em} }}}=\left(-0,6\pm 0,6\right)\times 10^{-6}.}$

2007-ben kisebb hiányosságot találtak Chand és társai módszerében, amely diszkreditálta a korábbi eredményeiket.^[24][25]

Mindazontúl szisztematikus bizonytalanságokat nehéz mennyiségileg definiálni; Webb és társai eredményei még ellenőrzésre szorulnak egy független analízis során kvazárok spektrumainak vizsgálatával, különböző teleszkópokkal. King és társai a Markov lánc Monte Carlo módszerével megvizsgálta az UNSW csoport által használt algoritmust, és meghatározta a ${\displaystyle \Delta \alpha /\alpha }$-t kvazárspektrumból, és azt találták, hogy az algoritmus korrekt bizonytalanságokat talált és maximális valószínűségeket a ${\displaystyle \Delta \alpha /\alpha }$ meghatározására. ^[26]

2004-ben Lamoreaux és Torgerson kiértékelte az oklói természetes nukleáris reaktor adatait, és arra az eredményre jutottak, hogy 2 milliárd év alatt a finomszerkezeti állandó 4,5 * 100 milliomod részt változott.^{[27][28][29][30]}

2007-ben Khatri és Wandelt (University of Illinois at Urbana-Champaign) a semleges hidrogén 21 cm-es hiperfinom átmenetében, az Univerzum korai állapotában, egyedüli abszorpciós vonalakat észleltek a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásban.^[31] Azt javasolták, hogy e hatás alapján mérjék a finomszerkezeti állandó értékét. Elvben ez a technika elég pontosságot nyújthat, akár 1 milliárdod rész változásra is (ez négy nagyságrenddel jobb, mint a kvazármódszer). Az európai LOFAR rádióteleszkóp csupán 0,3% eltérést tud észlelni a finomszerkezeti állandó változásában.^[31] A szükséges észlelési terület a finomszerkezeti állandó változásának mérésére 100 négyzetkilométer, amely jelenleg nem megoldható.

2008-ban, Rosenband és társai.^[32] az Al⁺ és Hg⁺ egyionos optikai óra frekvenciaváltozását használták fel a finomszerkezeti állandó változásának mérésére, melynek értéke: ${\displaystyle (1,6\pm 2,3)\times 10^{-17}}$ évente. Megjegyzendő, hogy a finomszerkezeti állandó időbeli változásának értékei nincsenek hatással a múltban mért értékekre.

2010-ben ausztrál kutatók azonosítottak egy dipólszerű struktúrát a finomszerkezeti állandónál, a megfigyelhető univerzumban, felhasználva kvazáradatokat a VLT-ről, kombinálva a Webb által nyert – a Keck-teleszkóppal mért – adatokkal. A mérések alapján úgy tűnt, hogy a finomszerkezeti állandó nagyobb volt 1 százezred résszel az Oltár csillagkép irányában, 10 milliárd évvel ezelőtt.^[33][34]

Különböző kutatók különböző módszerekkel próbálják a finomszerkezeti állandó értékét és annak feltételezett változását igazolni, illetve cáfolni. Egyre inkább megmutatkozik az az igény, hogy több oldalról is ellenőrizzék a különböző csoportok eredményeit.^{[8][9][10][11]}

Az antropikus elv egy vitatott fejtegetés arról, hogy a finomszerkezeti állandó vajon stabil érték-e, és az élet és az értelmes lények nem létezhetnének-e, ha ez az érték lényegesen más lenne. Például, ha a finomszerkezeti állandó megváltozna 4%-kal, a csillagközi magfúzió nem produkálhatott volna szenet, így a szénalapú élet lehetetlen lett volna. Ha viszont α > 0,1, akkor fúzió nem lehetséges, és az univerzumban nem lenne olyan meleg hely, ami az élethez szükséges.^[35]

Mivel a finomszerkezeti állandó egy dimenzió nélküli állandó, úgy tűnik, hogy semmilyen matematikai állandóból nem lehetséges levezetni. Ez a probléma már régóta foglalkoztatja a fizikusokat. Richard Feynman, a kvantum-elektrodinamika elméletének egyik kitalálója és korai fejlesztője könyvében kifejti véleményét a finomszerkezeti állandó körüli bizonytalanságokról.^[36]

Arthur Eddington azzal érvel, hogy a finomszerkezeti állandó értéke „tisztán dedukcióval” kapható meg, és hivatkozik az úgynevezett Eddington-számra, az ő számításaira, amely az Univerzumban található protonok számára vonatkozik.^[37] Ez vezette arra a kijelentésre 1929-ben, hogy a finomszerkezeti állandó értéke pontosan a 137 reciproka. Más fizikusok ezt nem fogadták el, azonban az 1940-es években a kísérleti eredmények azt mutatták, hogy a 137-es értéktől elegendő mértékben eltér ahhoz, hogy Eddington elmélete cáfolható legyen.^[38] Az arra irányuló kísérletek, hogy matematikai alapot találjanak a dimenzió nélküli állandóra, a mai napig foglalkoztatják a kutatókat. Például James Gilson matematikus javasolta, hogy a finomszerkezeti állandó értéke a következő legyen:

[1]

${\displaystyle \alpha ={\frac {\cos \left(\pi /137\right)}{137}}\ {\frac {\tan \left(\pi /(137\cdot 29)\right)}{\pi /(137\cdot 29)}}\approx {\frac {1}{137,0359997867}}}$

29 és a 137, a 10. és a 33. prímszám. A különbség a 2007 CODATA érték és ezen elméleti érték között ${\displaystyle 3\times 10^{-11}}$, amely 6-szorosa a standard mért értéknek.

„Az alfa rejtélye a valóságban egy kettős rejtély. Az első rejtély az alfa numerikus értéke, α ≈ 1/137, amely évtizedek óta napirenden van. A másik az értelmezési tartománya.”^[39]

„Ha az alfa – a finomszerkezeti állandó – nagyobb lenne, mint amekkora, akkor nem tudnánk megkülönböztetni a dolgokat a vákuumtól, és a természeti törvények kifejtése reménytelenül nehéz lenne. Azonban az a tény, hogy az alfa értéke 1/137, nem véletlen, ez maga a természet törvénye. Kétségtelen, hogy ennek a számnak a magyarázata a természetfilozófia központi problémája.”^[40]

• Max Born, A.I. Miller: Deciphering the Cosmic Number: The Strange Friendship of Wolfgang Pauli and Carl Jung. (hely nélkül): W.W. Norton & Co. 2009. 253. o. ISBN 9780393065329  
• R. Kurzweil: The Singularity Is Near. (hely nélkül): Viking Penguin. 2005. 139–140. o. ISBN 0-670-03384-7  
• J.D. Barrow: The Constants of Nature: From Alpha to Omega—the Numbers That Encode the Deepest Secrets of the Universe. (hely nélkül): Vintage. 2002. ISBN 0-09-928647-5  
• A.S Eddington: The Constants of Nature. (hely nélkül): Simon & Schuster. 1956. 1074–1093. o.  
• Michael Brooks: 13 Rejtély. (hely nélkül): HVG könyvek. 2010. 70–85. o. ISBN 978-963-304-029-4  

Ez a szócikk részben vagy egészben a Fine-structure constant című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• http://scienceworld.wolfram.com/physics/FineStructureConstant.html
• http://physics.nist.gov/cuu/Constants/codata.pdf