Harminc könyvre osztott történeti munkáját (Hisztoriai koinón prazeón) a világtörténeti koncepció avatja érdekessé; ez az első görög egyetemes történelem. Időben a mitikus ősöktől (dór vándorlás) Philipposz koráig terjed, térben a görögökkel érintkezésbe került barbárok történetére is kiterjeszkedik.[1][2]
Érdeklődésének középpontjában azonban az általa következetesen egységesnek kezelt görög világ állt. Pánhellenizmusa azonban nem politikai indíttatású, a görögség életéről festett képet.[3]
A 340 utáni eseményeket feldolgozó rész valószínűleg fia, Démophilosz munkája.[2]
A korábbi történetíróktól eltérően a földrajzi és természettudományi érdekességeket mellőzi; racionalizáló igénye ellenére szónokias póz jellemzi, anyagát mégis előszeretettel használták későbbi történetírók a római császárkor első századáig.[2][1]
Ephorosz célja nem a történeti múlt elemzése, hanem csupán az, hogy más megközelítésben, jobb stílusban írjon vagy új tanulságokat vonjon le, nem pedig az, hogy új tényeket hozzon felszínre.[3]
További művei
Logosz epikhóriosz (Dicsőítő beszéd a hazára) című epideiktikus szónoklatában szülővárosát magasztalta.
