A cigányzene a cigányok által előadott zene. A cigányoknak nincs közös zenei nyelvük, nem létezik olyan zenélési mód vagy dallamkincs, amely az egész etnikumra azonos lenne.[1] Nem eredeti, Ázsiából magukkal hozott cigányzenét játszanak vagy énekelnek, hanem mindig az illető terület zenéjét.[1] Amiben mindenkor kitűnnek, az a sajátos előadói rátermettség, de ez is régiónként különböző módon nyilvánul meg.
Zenekaruk alapja a hegedű és a cimbalom. A többi hangszer: a brácsa, cselló, nagybőgő, fuvola, klarinét, mind arra szolgálnak, hogy a harmóniát megkettőzzék, a ritmust kiélezzék.[2] A prímás a dallamot a legfantasztikusabb ornamentikával fonja körül.
A glissandok, portamentok, trillák, futamok náluk mind megannyi kifejezési forma, amely a cigány érzésnek éppen olyan lényeges, mint maga a melódia. A cimbalmos a prímással együtt bontja ki teljes pompájában ezeket a pillanat szeszélyétől diktált improvizációkat, valamint élesen jelzi az időmérték lassítását vagy gyorsítását.[2]
A szokványos, hagyományos magyar cigányzenekar minimum 7-8 tagú. Prímás, terces, brácsás, csellós, nagybőgős, cimbalmos, kontrás, klarinétos. Ez a felállás azért alakult ki, mert minden hangszer képviselve van és olyan összhangzást ad, hogy a nótákon és csárdásokon kívül bármilyen nehezebb műfajú számot is el lehessen játszani, a nyitányoktól a legszebb Strauss-valcerekig.[3]
Az autentikus cigányzenét többnyire a dobolás (kanna, kanál) szájbőgő, tapsolás kísérettel előadott cigányfolklór jellemzi.
Szájbőgőzni általában a cigány férfiak szoktak. Hangsúlytalan nyolcadokon rövid, vakkantás-szerű kiáltás, vagy az ajkakkal oly módon képzett hang, mintha a „bőgőző" trombitát fújna. A dallaméneklésben viszont a nőknek a férfiakkal egyenlő, vagy talán még nagyobb szerep is jut.[4]
Eredetileg nem volt benne hegedű, hanem az énekhangon és a ritmuskíséreten alapult. Manapság már használnak hegedűt, sőt gitárt is.[3]
A lassú dalok, amelyeket cigánykeserves-nek vagy kesergő-nek is neveztek, jellegzetessége, hogy a négy dallamsor közül a második és a negyedik sor végét erősen elnyújtva éneklik.[1]
Történet
Noha a magyarországi cigány zenészeket a 15. század óta említik a leírások, a zenélés, mint foglalkozásként űzése csak a 18. század második felében terjedt el a cigányok körében.[5]
A cigányzene fellendülését a 18. század utolsó évtizedeiben a magyar nacionalista mozgalom váltotta ki. Új műfajok fejlődtek a zenében és a táncban. A cigányok gyakran sétányokon játszottak. A zenészek kezdtek egyre többet megismerni a bécsi klasszicizmusról és az európai zenei kultúráról. Ekkor kezdett a magyar „cigányzene” egyedi harmonizációja különbözni balkáni társaitól. Ez a zene „egzotikus” volt, de elérhető a tömegek számára.
A 18. századtól kezdődően került át a hangszeres zene egyre inkább a cigányok kezébe.[1]
A zenekarok először húros hangszerekből, hárfából és dudából álltak. Később a hárfát a cimbalom váltotta fel, a dudát pedig a klarinét és a tárogató. A hangszereket a nyugati klasszikus zenei hatások befolyásolták, így a legnépszerűbb forma a következő volt: két hegedű (prímás és kontrás), cimbalom, nagybőgő. A nagyobb zenekarok klarinéttal, csellóval, később egy hegedűvel (tercprímás) alakultak.
Bihari Jánossal kezdődött a cigányzenészek tudományosan igazolható története Magyarországon.[2] A nemesi kúriák szűkebb keretéből vele lépett a nagy nyilvánosság elé a cigánymuzsika. A korabeli palotás és verbunkos zene a 19. század elején fellobbanó új magyar nacionalizmus szimbólumává vált.[2] A 19. század elején a cigány zenészek váltak a magyar nemzeti zene képviselőivé.
Az 1848-as forradalom számára a cigányzene a magyar identitás, a rebellisség egyik megnyilvánulása volt.[7] Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a csatákat megelőzően cigányok játszottak a katonák előtt, hogy zenéjükkel ösztönözzék és szórakoztassák őket. Egy országgyűlési gyorsíró például igen lelkendezve írt arról, hogy Patikarius Ferkó milyen kitűnően játssza a Rákóczi-indulót vagy a Kossuth-nótát.[7] A szabadságharc elvesztése után ezek a zenészek nagy tiszteletet szereztek a nemzettől.[8]
A városi cigányzene a 19. században keletkezett magyar népies műzene, amelyben az akkorra megerősödött cigánymuzsikus-dinasztiák erősen részt vettek.[9] (→ kávéházi cigányzene) A 19. században kialakult egy új műfaj is: a magyar nóta. A század leghíresebb cigány zeneszerzője Dankó Pista (1858-1903) volt.
A 20. század elején a cigányzene fogalma erősen kibővült, a hagyományos cigányzenén kívül a szalonzene, az operett, a népszerű klasszikus művek átiratai éppúgy beletartoztak, mint a Magyarországon is elég korán megjelenő dzsessz.[7] A felkapott zenészeket „úri cigányok”-ként is emlegették, ami utalt a társadalmi beilleszkedésük sikeres voltára.[10]
A század első felében a főváros majd minden éttermében, presszójában, bárjában, éjszakai szórakozóhelyén neves zenészek, zenekarok muzsikáltak.[10][7] Sok cigánynak adtak munka- és pénzkereseti lehetőséget ezek a helyek. Az elismert prímások és zenekaruk tagjai kivételével azonban a zenész cigányok többsége szegény körülmények között élt.[10]
Farkas Jenő az első világháború alatt katonazenekart vezényelt. Cigányzenekara az 1930-as és 40-es évek híres cigány együttese volt. Egész Európát bejárta. A holland rádió aranyérmével tüntette ki. A királyi esküvőt is a zenekar muzsikálta.
A 20. század közepén létrejött a Rajkó Zenekar,[11] melynek tagjai cigányok. Előadásaik ma számos helyszínen láthatók, többek között a budapesti Duna-palotában, a nyári félévben.[12]
Mára szinte megszűnt a korábban nagyon jellemző „kávéházi cigányzene”, ugyanakkor számtalan modern zenei együttes formálódott. Egy figyelemre méltó mai zenei formáció az Ando Drom, amelyet 1993-ban alapított Zsigó Jenő.
A lăutari néven nevezett emberek hagyományos cigány zenészek, különféle rendezvényeken (esküvők, temetések stb.) játszanak.
A Romániában és a Balkánon manapság nagyon népszerű manele műfajt főleg a cigányok művelik.
Bulgária
A bolgár cigány népesség népszerű zenéje a csalga.
Balkán
A cigányzene egyik tipikus típusát tallava néven ismerték. A tallava-t eredetileg a askali kisebbség művelte Koszovóban az 1990-es években. Műfaját később a cigányok átvették. A Tallava általános Albániában. Ez a műfaj más zenei műfajokra is hatással van, például a görög szkiladiko és a bolgár csalga. Ezenkívül keveredik a török (arab stílusú), az arab (arab pop), a szerb (turbo-folk) és az albán zenével.
Ahogy a Balkánon kelet felől nyugat és észak felé haladunk, úgy válik mind gyakoribbá a cigányzenészek kezében a hegedű, anélkül azonban, hogy kötelezően egységes összeállítású vonós-alapú együttessel találkoznánk. Albániában pl. a hegedű még csak egy a cigányzenészek kezében előforduló sokféle egyéb hangszer — duda, lahuta (egyhúrú vonós hangszer), tambura-féle pengetős hangszerek — között; csak a zurnának és dobnak kell kötelező együtt lenni. A modern klarinét lassan itt is, mint Görögországban, elfoglalja a zurna helyét.
Görögországban, a volt Jugoszláviában, Albániában, továbbá Törökországban, az örményeknél, nogajoknál, krími tatároknál is — a legjellemzőbb cigány együttes kéttagú: az egyik oboa-féle hangszeren játszik, a másik nagydobon. Az első hangszer legáltalánosabb neve: zurna; de magyar neve is van. Ez a hangszer, amit nálunk a 17. században töröksíp néven annyira kedveltek s ami később, kuruc tárogató néven, a Rákóczi-féle szabadságharc zenei szimbólumává vált.
Ha a szerbek és horvátok tambura-zenekarait jobban megnézzük, kiderül róluk, hogy alapjában véve a nálunk ismert vonósegyüttesek pengetős változatai. A hajdan csak éneket kísérő hosszú nyakú lantféle hangszer, a tambura, a 19. század eleje táján kiszenekari igényeknek megfelelő hangszercsaláddá bővült: az eredeti nagyságú „prím" mellett basszprímet, „tamburabrácsot" (kontra) és tamburabőgőt is találunk. A zenészek pedig ezekben az együttesekben is többnyire cigányok.
A spanyol flamenco néven ismert andalúz zenei hagyomány noha nem szigorúan cigányzene, szorosan kapcsolódik hozzájuk, és a híres flamenco művészek jelentős része cigány (gitanos).
Oroszország
Az orosz „cigányzene"' ugyanúgy szerves része volt a 19. századi orosz zenekultúrának, mint a magyar nóta nálunk.
1931-ben Moszkvában alakult egy cigány színház, a Romen Színház, amely a cigányzenét és táncot beépíti a színházi előadásokba.
Törökország
A cigányokat Törökország egész területén ismerték zenélésük miatt. Városi zenéjük a meyhane (kocsma) vagy a taverna útján a klasszikus török zene visszhangját hozta a nyilvánosság felé. Az ilyen jellegű fasıl zene (egy olyan stílus, amelyet nem szabad összekeverni a klasszikus török zene fenséges formájával), gyakran társul a török társadalom alosztályához, bár manapság "tiszteletreméltóbb" intézményekben is megtalálható.
Hatást gyakoroltak a török klasszikus zenére; először meyhane-kban, azaz kocsmákban játszották. A cigányok által játszott zene neve fasil, napjainkban aki fasil zenét szeretne hallani Isztambulban a Çiçek Pasajıban teheti ezt meg.[13] A fasil zenére hatást gyakorolt többek között a görög zene és a hastánc zenei ritmusai is. A fasil zene legkiválóbb képviselői közé tartozik Mustafa Kandirali és Burhan Öçal.
↑Çiçek Pasajı. [2006. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. február 26.)
További információk
Markó Miklós: Czigányzenészek albuma; szerzői, Budapest, 1896
Markó Miklós: A régi mulató Magyarország. Híres cigányzenészek; szerzői, Budapest, 1927
A magyar cigányzenészek története a XVI. századtól mostanáig; szerk. Markó Miklós; Thália – Kultúra Műintézet Rt., Budapest, 1927
Sárosi Bálint: Cigányzene...; Gondolat, Budapest, 1971
Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja az egykorú sajtó tükrében, 1-2.; szemelvénygyűjt. Dörnyei Sándor; Nap., Budapest, 2004–2012 (Álarcok)
1. 1776–1903; 2004
2. 1904–1944; 2012
Szíjjártó Csaba: A cigány útra ment... Cigányzenekaraink, valamint népzenei és néptánctársaságok külföldjárása a kezdetektől a kiegyezésig. Korabeli sajtódokumentumok alapján; Masszi, Budapest, 2002
Tanulmányok a magyarországi cigányzenéről; szerk. Bódi Zsuzsanna; Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2002 (A magyarországi nemzetiségek néprajza)
Békési Ágnes: Muzsikusok; Pont, Budapest, 2003
Suki András: Pillantás a cigányzenére; Konsept-H, Piliscsaba, 2008
Liszt Ferenc és a "czigány zene"; kiállításrend., tan. Szuhay Péter, Pálóczy Krisztina; Néprajzi Múzeum, Budapest, 2011 (Kamarakiállítások)
Halper László: Zenészlegendák. Legendás történetek legendás romazenészekről; 2. bőv., átdolg. kiad.; FROKK, Budapest, 2013
Horák Magda: "...mint a gyémántcsepp a szénben...". Cigány származású zeneszerzők, nótaszerzők, előadóművészek és pedagógusok, 1600–2010; Oriold, Budapest, 2015
Nyerges Erika: A kávéházi cigányzene kialakulása és hatása a magyar polgári kultúrára; szerzői, Pécel, 2015
Scholtz Róbert Gergely: "Hegedűvel és puskával". A nagy háború elfeledett cigány katonái, 1914–1918; Hangadó Egyesület, Zsáka, 2018
Sárosi Bálint: Dudások, cigányzenészek. A hangszeres magyar népzenei hagyomány; 3. jav. kiad.; Nap, Budapest, 2019
Magyar Czigányzenészek Egyesülete. Cigányzenészek mozgalma a boldog békeidők Magyarországán; szerk. Hajnáczky Tamás; Gondolat, Budapest, 2020
Liszt Ferenc: A cigányokról és magyarországi zenéjükről; ford., sajtó alá rend., jegyz. Hamburger Klára; Balassi, Budapest, 2020
Nyerges Erika: "Húzd rá cigány, te örök, te áldott...". A kávéházi cigányzene története; Személyes Történelem, Budapest, 2020
Galavics Géza: Képtörténet és társadalomtörténet. Kora újkori nézőpontváltozások az európai és magyarországi cigányábrázolásokon; MTA KIK, Budapest, 2024 (Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián)
Szántó András: Mulató pesti alakok. Kávéházak és cigányzenészek; Gabbiano Print, Budapest, 2022 (Pesti alakok)
A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai. Történelmi, társadalmi és kulturális metszetek a 19-20. századból; szerk. Hajnáczky Tamás; Gondolat, Budapest, 2023
_jm68403.jpg)
_jm65967.jpg)
