Újságíróként dolgozott számos németországi magazinnál és újságnál, köztük a Der Spiegelnél.[2] Az 1990-es évek közepén Újdelhiben(wd) élt és dolgozott a Spiegel indiai tudósítójaként. Kracht ezután Bangkokba költözött, ahonnan Délkelet-Ázsia számos más országába látogatott el, és utazási vignettákat írt, amelyeket a Welt am Sonntag(wd) című újságban közöltek, majd 2000-ben a Der gelbe Bleistift (A sárga ceruza) című könyvben foglalták össze.[3] 2006 novemberében Kracht a Frankfurter Allgemeine Zeitung rendszeres rovatvezetője volt. Kéthetente megjelenő rovata, amely eredetileg a Levél a... címet viselte, később Levél a múltból címet kapta. Olyan különböző helyekre is elutazott és írt írásokat, mint a Pandzsír-völgy, Mogadishu, a Kilimandzsáró hegye és az irakiImam Ali szentély(wd)szafavida építészete.
1998-ban Eckhart Nickellel(wd)) közösen írta meg a Ferien für immer (Állandó vakáció) című kötetet, amely „a világ legkellemesebb helyeiről” szóló elmélkedések gyűjteménye. 1999-ben Kracht részt vett a Tristesse Royale című előadásban Stuckrad-Barre, Joachim Bessing(wd), Eckhart Nickel és Alexander, Schönburg-Glauchau grófja(wd) társaságában.[4] A könyv a közreműködők által készített hangfelvétel szerkesztett átirata, amelyen a globalizált populáris kultúráról beszélgetnek, miközben a berlini Hotel Adlonban(wd) szálltak meg. Egyes kommentátorok számára ez a kiadvány jelentette az úgynevezett popliteratur csúcspontját - egy olyan irodalmi marketingjelenséget, amelynek Kracht volt az állítólagos vezéralakja.[5] A szerző többször is elhatárolódott ettől a jelzőtől, és például megtagadta az engedélyt arra, hogy művét újra kiadják egy ilyen műfajú antológiában.[6] Mindezek ellenére Kracht volt a szerkesztője a Mesopotámia című antológiának, amely a popirodalomhoz kötődő szerzők - többek között Rainald Goetz, Andreas Neumeister(wd) és Benjamin von Stuckrad-Barre - novelláinak, töredékeinek és fotómontázsainak gyűjteménye. Először „Ernste Geschichten am Ende des Jahrtausends” („Komoly történetek az ezredfordulón”) alcímmel jelent meg, de ezt az alcímet a Deutsche Taschenbuch Verlag 2001-es újrakiadásakor elhagyta az „Avant-Pop-olvasó” helyett. Az átcímkézés nevezetesen egybeesett a „popirodalom” fogalmának az új évszázad első éveiben bekövetkezett leáldozó aktualitásával.
2007 februárjában jelent meg a Metan (Metán) című könyve, amely egy Ingo Niermannal(wd) közös Kilimandzsáró-mászó expedíció eredménye.[9] A könyv azt állítja, hogy a metángáznak a Föld légkörére gyakorolt hatása egy hatalmas kozmikus összeesküvés része.[10] A korai vélemények a kritikustól a megdöbbentig terjedtek,[11] az egyik „großer Quatsch”-ként ("egy rakás ostobaság") jellemezte a művet.[12] Egy másik kritikus a könyvet a „riogatás paródiájának” nevezi, és azt javasolja, hogy vegyük viccnek: „De ha ezt a könyvet viccnek vesszük, akkor valószínűleg nem rossz vicc”.[13]
Kracht 2012-ben Öt év címmel publikált egy Woodarddal folytatott levélváltást. Bár ez a szöveg alapvetően performansz jellegű, levelezésük egyes epizódjait vitathatónak ítélték, különösen a Nueva Germaniára(wd)[14] való utalásokat. 2012 februárjában Georg Diez a Der Spiegelben úgy vélekedett, hogy az Öt év leleplezi a rasszista, jobboldali szimpátiákat, amelyek állítólag jelen vannak Kracht legutóbbi regényében, az Imperiumban. Ezt a nézetet a német nyelvű újságokban és folyóiratokban zajló hosszan tartó irodalmi vita során mind az elismert kritikusok, mind a szerzők széles körben vitatták.[15]
Kracht regényei pasztichek;[19] a „magas” és az „alacsony” kultúra területeiről kisajátított hatások játékos keveréke.[20] Így Kracht írásai elidegenítő utalásokat tartalmaznak más művekre, többek között Thomas MannVarázshegyére, Robert Byron(wd) finoman ironikus utazási naplóira és HergéTintin kalandjai sorozatára. Továbbá a ligne claire[21] rajzstílust használják a Ferien für immer (1998) első kiadásának illusztrációin (Dominik Monheim), valamint a Der gelbe Bleistift (Hugo Pratt) és az Imperium eredeti borítójánál is. Hugo Pratt számos karaktere viszont megjelenik az Imperiumban.
Kracht megerősítette, hogy az író „mindig íróként teljesít”.[22] Előadása meggyőző, és sikeresen rávette a recenzenseket, hogy néha figyelmen kívül hagyják a szerző és a narrátor közötti különbséget, és tévesen azonosítsák Kracht Faserland című debütáló regényének önéletrajzi főszereplőjét. Időnként ellentmondásos alakja volt a modern német nyelvű irodalomnak. Az interjúkban tett kijelentéseinek értelme nem mindig nyilvánvaló; a tálib vezető Omar molla (és értelemszerűen maguk a tálibok) „campnak” nevezett jellemzését talán egy csipetnyi sóval kell kezelni: ebben az esetben az erkölcsi értékek a médiaesztétika után a második helyre kerülnek.[23] Hasonló elv érvényes Kracht előszavára a Die totale Erinnerung című 2006-os illusztrált könyvhöz, amelyben Kim Dzsong IlÉszak-Koreáját gigantikus szimulációként említi, miközben az észak-koreai tényleges szenvedésekről való nyilvánvaló tudatlansága felháborított néhány kommentátort.
Színpadi adaptációk és forgatókönyvek
2004 óta az 1979-es regény színpadi változatát Matthias Hartmann rendezésében Zürichben, Bochumban és Hannoverben is bemutatták.[24] 2009-ben a darabot a bécsi Burgtheaterben mutatták be, míg az Ich werde hier sein im Sonnenschein und im Schatten színpadi változatát a bázeli, stuttgarti és berlini színházak is bemutatták.[25] 2015-ben a németországi hamburgi Thalia Színházban(wd) bemutatták az Imperium dramatizált változatát. A Die Toten (Holtak) színpadi változatát 2017 decemberében mutatták be a svájci fővárosban, a Bern Színházban(wd).
Kracht 2021-es Eurotrash című regényét Jan Bosse adaptálta színpadra a berlini Schaubühnében(wd), 2021. november 18-án mutatták be, ahol folyamatosan fut.[30] A bécsi BurgtheaterbenItay Tiran(wd) izraeli rendező, a hamburgi Thalia Színházban pedig Stefan Pucher osztrák rendező vitte színpadra a különböző adaptációkat.
↑Frank Finlay: "Dann wäre Deutschland wie das Wort Neckarauen": Surface, Superficiality and Globalisation in Christian Kracht's Faserland, in: Stuart Taberner (Hrsg.): German Literature in the Age of Globalisation. Birmingham: University of Birmingham Press, 2004, pp. 189–208
↑Kerstin Gleba and Eckhard Schumacher (Ed.), Pop seit 1964, Köln: Kiepenheuer & Witsch, 2007, p. 398.
↑A pastiche olyan képzőművészeti, irodalmi, színházi, zenei vagy építészeti alkotás, amely egy vagy több más művész művének stílusát vagy jellegét utánozza. A paródiával ellentétben a pastiche inkább tiszteleg az utánzott mű előtt, mint gúnyolja azt.
↑Eurotrash. Schaubühne Berlin . [2022. augusztus 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. szeptember 10.)
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Christian Kracht című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.jpg)
