A Canterbury mesék (fordítások címeként hagyományosan)[1] különböző történetek gyűjteménye, melyet Geoffrey Chaucer angol szerző írt a 14. században. A mesék egy kerettörténetben helyezkednek el, melyeket a vértanúként meghalt Becket Tamás sírjához igyekvő zarándokok mesélnek.[2] A Canterbury mesék középangol nyelven íródott.
A prológus és a mesék
Az általános prológusban a könyv bemutatja a szereplőket. Megtudhatjuk továbbá, hogy egy zord tél utáni tavasszal járunk. A mesék témája változatos – udvari szerelem, árulás, és kapzsiság. Műfaja is változó – románc, szentbeszéd, és fabula. A mindent körbefoglaló keret ellenére nincs meghatározó költői rendszere a műnek, ugyanis Chaucer sok féle rímképletet használ és a versek mellett két próza is található.
A mesék
Az általános előbeszéd (The General Prologue)
A lovag meséje (The Knight's Tale)
A molnár meséje (The Miller's Prologue and Tale)
Az ispán előbeszéde és meséje (The Reeve's Prologue and Tale)
A szakács előbeszéde és meséje (The Cook's Prologue and Tale)
A törvénytudó előbeszéde és meséje (The Man of Law's Prologue and Tale)
A bathi asszonyság előbeszéde és meséje (The Wife of Bath's Prologue and Tale)
A kolduló barát előbeszéde és meséje (The Friar's Prologue and Tale)
A porkoláb előbeszéde és meséje (The Summoner's Prologue and Tale)
A diák előbeszéde és meséje (The Clerk's Prologue and Tale)
A kalmár előbeszéde és meséje (The Merchant's Prologue and Tale)
A fegyverhordozó előbeszéde és meséje (The Squire's Prologue and Tale)
A birtokos előbeszéde és meséje (The Franklin's Prologue and Tale)
A doktor meséje (The Physician's Tale)
A búcsúárus előbeszéde és meséje (The Pardoner's Prologue and Tale)
A hajós meséje (The Shipman's Tale)
A priorissza előbeszéde és meséje (The Prioress' Prologue and Tale)
Chaucer meséje Sir Thopasról (Chaucer's Tale of Sir Topas)
A Melibeusról való mese (The Tale of Melibee)
A barát előbeszéde és meséje (The Monk's Prologue and Tale)
Az apácák papjának előbeszéde és meséje (The Nun's Priest's Tale|The Nun's Priest's Prologue and Tale)
A második apáca előbeszéde és meséje (The Second Nun's Prologue and Tale)
A kanonok csatlósának előbeszéde és meséje (The Canon's Yeoman's Prologue and Tale)
A sáfár előbeszéde és meséje (The Manciple's Prologue and Tale)
A plébános előbeszéde és meséje (The Parson's Prologue and Tale)
Némely történet komoly hangvételű, mások humorosak. A könyv egyik fő témája az álszentség és a társadalom hármas tagozódása (nemesi, nem nemesi és egyházi). Visszatérő témákkal is találkozhatunk, s olykor az egyik történet a másiknak pont ellentmond. Eredeti szándékától függetlenül Chaucer nem fejezte be a könyvet. Eredetileg minden szereplő négy történetet mesélt volna, kettőt útban a szenthely felé, kettőt pedig onnan vissza jövet. Ez 120 történetet jelentett volna, amely mellett eltörpül az elkészült 24. A könyvben számos utalást találunk a kor eseményeiről és a házasság intézményéről.
A teljes mű
A Hengwrt kézirat nyitóoldala tartalmazza az általános prológust
A művet az 1380-as években kezdte Chaucer, ám az 1390-es évek végén az írást abbahagyta. Chaucer tehát nem fejezte be teljes egészében: valószínűleg több átirat létezett.
Könnyű találni a Canterbury mesékhez hasonló keretes szerkezetű műveket a korból, például BoccaccioDekameronja, amely valószínűleg Chaucerre nagy hatást gyakorolt. Chaucer tényleg kölcsönzött számos történetet Boccaccio művéből, mégis Chaucer szereplői teszik könyvét jelentőssé. A zarándoklat csupán egy ügyes eszköz ahhoz, hogy a korabeli angol társadalom legkülönbözőbb emberei egy asztalhoz ülhessenek le történeteket mesélni.
Chaucer nem fordít nagy jelentőséget a zarándokút megfestésére, futólag említi csak, hogy a történetmesélés pár napig tart egy fogadóban, jóllehet az utat egy nap alatt is meg lehetett volna tenni.
Irodalmárok tíz egymásba kapcsolódó részre osztják a művet, ám csak leggyakoribb felosztásról beszélhetünk, mivel ezek meghatározása sem mentes a vitáktól. A szereplők egymásnak adják át a beszéd jogát, történeteik azonban nem illeszkednek egymáshoz szorosan.
A mű jelentősége
Néhányan úgy tartják, hogy a mű legnagyobb jelentősége abban rejlik, hogy az angol nyelv vernakuláris használatával hozzájárult az angol irodalom fejlődéséhez, a franciával és a latinnal szemben. Azonban már Chaucer kora előtt is írtak angol nyelven, úgy mint Chaucer kortársai is, például John Gower, William Langland, vagy a Gawain költő. Lehet, hogy Chaucer népszerűsítette ezt a nyelvhasználatot, ám csak találgathatunk, hogy mennyire.
