A Blondieamerikairockegyüttes, amely az 1970-es évek második felében vált híressé, és világszerte több mint 60 millió albumot adott el.[1] Az együttes az amerikai punk és new wave zene elterjedésének egyik úttörője volt.[2][3] Első két albumuk a keményvonalas punk és new wave elemeket ötvözte, és bár már ezekkel az albumokkal elértek bizonyos sikereket, egészen az 1978-as Parallel Lines albumukig underground zenekarnak számítottak. Az ezt követő években könnyedebb hangvételre váltottak, sláger kislemezek sorozatát jelentették meg, és diszkó-, pop-, valamint reggae-elemekkel vegyítették hangzásukat.[3]
A formáció énekesnője, Debbie Harry nagy népszerűségre tett szert, sztárstátuszában elhomályosította a zenekar többi, egyenrangú tagját, ez végül feszültséghez vezetett az együttesen belül. A rosszul sikerült The Hunter album és Chris Stein gitáros betegségének következtében az együttes 1982-ben feloszlott.[4] Miközben a tagok szólóterveiket valósították meg, az évek során a Blondie elismertsége egyre nőtt, így 1997-ben újra összeálltak, és 1999-ben még egy listavezető kislemezt is megjelentettek. Az együttes a mai napig koncertezik és zenél. 2006-ban beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be.[5]
Története
Korai évek
Chris Stein az 1970-es évek elején érkezett New Yorkba, és a New York Dolls hatására elhatározta, hogy csatlakozik egy hasonló stílusú együtteshez. 1973-ban belépett a The Stilettos nevű formációba, és kapcsolatot kezdett az énekesnőjükkel, Debbie Harryvel. Harry korábban pincérnő, majd Playboy-nyuszi volt, az 1960-as években pedig a Wind in the Willows folk együttesben énekelt. 1974-ben a The Stilettos feloszlott, ekkor Stein és Harry új együttest alapítottak Clem Burkedobossal, Jimmy Destri billentyűssel, és Gary Valentinebasszusgitárossal. Eredetileg Angels and the Snake volt a nevük, ezt 1975-ben Blondie-ra változtatták. A név Harrytől eredt, mert azt tapasztalta, hogy vezetés közben, vagy az utcán sétálva a sofőrök gyakran kiabálnak neki, hogy „hé, szöszi!” (Hey, blondie!).[6] Az eredeti felállásban szerepelt két testvér, Tish Bellomo és Eileen Bellomo, mindketten énekesek voltak. Hamar otthagyták az együttest, és megalapították a Manic Panic nevű vállalatukat.[7]
A Blondie törzsvendég lett a New York-i Club 51, Max’s Kansas City és CBGB klubokban. Az első lemezszerződésüket a Private Stock Recordsszal írták alá az 1970-es évek közepén, így jelent meg a bemutatkozó albumuk, a Blondie, és arról az X-Offender című kislemez. A kedvezőtlen fogadtatás miatt a Private Stock elbocsátotta az együttest, az új kiadójuk a Chrysalis Records lett, amely 1977-ben újra kiadta az albumot, és a Rip Her to Shreds kislemezt.[8] A Rolling Stone 1977 augusztusában írt először az együttesről, és kiemelte a zenéjük eklektikus természetességét, Phil Spector és a The Who stílusához hasonlítva, valamint rámutatott, hogy az album két fő erőssége Richard Gottehrer produceri munkája, és Debbie Harry személyisége.[9]
Az együttes első kereskedelmi sikereit Ausztráliában érte el 1977-ben, amikor egy tévedés folytán egy zenei televízió műsorban lejátszották az In the Fleshvideóklipjét (az In the Flesh az X-Offender B-oldalas dala volt). Jimmy Destri később azt mondta, hogy Molly Meldrumnak, a show műsorvezetőjének köszönhetik a kezdeti sikerüket, és hogy mindannyian nagyon hálásak ezért a „hibáért”. Egy 1998-as interjú során Clem Burke azt mondta, hogy látta a műsort, mikor az In the Flesh adásba került, és az interjú során ő és Chris Stein azt sugallták, hogy szerintük Meldrum szándékosan nem a punkosX-Offendert adta le, mert az „túl őrült és agresszív volt” ahhoz, hogy sláger legyen, ellentétben az In the Flesh-vel.
A kislemez és az album mind bekerült az ausztrál Top 5-be 1977 októberében, és a dupla A-oldalas X-Offender/Rip Her to Shreds is sikeres lett. Decemberben egy sikeres ausztráliai turné következett, amely megalapozta az együttes sikereit – bár az egyik előadás majdnem botrányba fulladt, mert a csalódott rajongók zavargásba kezdtek, amikor Harry betegség miatt törölt egy előadást.
1977-ben jelent meg második albumuk, amelyet Gary Valentine távozása után négyes felállásban vettek fel. A Plastic Letterst nagyszabású promóció kísérte mind Európában, mind Ázsiában. Az album első kislemeze, a Denis a Randy and the Rainbows1963-as slágerének feldolgozása. A második helyet érte el brit slágerlistán, és hasonlóan sikeres, Top 10-es lett a második kislemez, az (I’m Always Touch by Your) Presence, Dear is. Ezek a kislemez-sikerek, valamint az első, 1978-as angliai turnéjuk sikere az első olyan amerikai new wave együttessé tették őket, akik jelentős Amerikán kívüli sikereket értek el.[8] Ebben az időben Gary Valentine helyettesítésére bekerült az együttesbe Frank Infante gitáros, majd nem sokkal később csatlakozott Nigel Harrison basszusgitáros, így alakult ki a Blondie hattagú felállása.
Világsiker
Harmadik, Parallel Lines című albumukat Mike Chapman produceri felügyelete alatt vették fel.[10] Első két kislemeze a Picture This és a Hanging on the Telephone voltak. A Heart of Glass az első amerikai kislemezslágerük lett, az első helyet érte el a Billboard Hot 100 slágerlistán. Eredetileg 1975-ben vették fel, és egy hagyományos hangvételű rockdal lett volna, de 1979-ben már nagy sikernek örvendett a diszkózene, ezért Chapman tanácsára könnyedebb, diszkósabb formában vették fel.[11]Clem Burke később azt mondta, hogy az újradolgozott változatot részben a Kraftwerk zenéje befolyásolta, részben pedig a Bee GeesStayin’ Alive című slágere, amelynek a dobhangzását Burke megpróbálta leutánozni. A brit zenei lapok nagy része úgy vélte, hogy a Blondie „eladja magát” az aktuális divatnak, és valóban, a dal világszerte nagy sikereket ért el: több mint egymillió példányban kelt el, és több országban a slágerlisták élére került. Sikerének nagy része volt abban a folyamatban, melynek során az együttes a kezdeti underground státuszából az 1980-as évekre fősodorbeli előadóvá vált. A dalhoz készült videóklip kihangsúlyozta Debbie Harry énekesnői karizmáját és szexualitását, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az együttes többi tagja egyre jobban háttérbe szorult a média és a rajongók számára, ami később sok személyes feszültséghez vezetett.[8] Az album következő kislemeze a One Way or Another című agresszív rockdal lett. Az Angliában kiadott Sunday Girl folytatta a sikersorozatot, és ugyancsak első lett a slágerlistán.
Negyedik lemezük, az Eat to the Beat a kritikusok szerint ugyan tartotta a Parallel Lines színvonalát, kereskedelmileg azonban kisebb sikereket ért el. Angliában változatlanul sikeresek lettek a kislemezeik, az Atomic az első, a Dreaming a második, az Union City Blue tizenharmadik helyet érte e a slágerlistán, de ugyanezek a dalok lényegében megbuktak Amerikában.
1980-ban Debbie Harry az olasz dalszerző-producerrel, Giorgio Moroderrel kezdett közös munkába, és megírták a Call Me című dalt az Amerikai dzsigoló című film számára. A dal hat hétig vezette az amerikai slágerlistát, és világszerte sikeres lett. Az Autoamerican című albumuk ugyanebben az évben jelent meg, és két sikeres slágert tartalmazott: az egyik a reggae stílusú The Tide is High című feldolgozás, a másik a Rapture volt. Ez utóbbi az első listavezető dal volt, amely a funk és az eurodiszkó elemeire építkezett, valamint – úttörő módon – rapbetéteket tartalmazott, ezzel nagyobb népszerűséget szerezve az akkoriban underground státuszban lévő rap zene számára. A Rapture az együttes egyetlen olyan dala volt, amely nagyobb helyezést ért el Amerikában, mint Angliában, ahol az ötödik lett.
Leszállóág és feloszlás
Az 1978-tól 1980-ig terjedő időszakot egy átmeneti szünet követte. 1981-ben Debbie Harry (Koo Koo) és Jimmy Destri (Heart on a Wall) is szólóalbumot jelentetett meg. Ugyanabban az évben felajánlották az együttes számára az új James Bond-film, a Szigorúan bizalmas zenéjének előadását. Az együttes abban a hitben volt, hogy nekik is kell megírni a dalt, de mikor előadták azt a film producereinek, megtudták, hogy a megállapodás a Bill Conti/Michael Leeson szerzőpáros által írt dal felvételéről szól. A producerek visszautasították a Blondie dalát, a Conti/Leeson dalt pedig Sheena Easton énekesnőnek ajánlották fel. A Blondie szerzeményei később a saját albumukon jelentek meg.
1982-es új albumuk, a The Hunter gyenge kritikákat kapott, és kereskedelmileg is csalódás volt, még a Top 20-at sem érte el Amerikában. A lemezről két nem túl sikeres kislemez jelent meg: az Island of Lost Souls és a War Child.
Az együttesen belüli feszültségek, a kritikai és kereskedelmi sikertelenség, és Harry előtérbe kerülése fokozatosan eltávolította a tagokat egymástól, ehhez jött Chris Stein pemphigus betegsége: 1982 augusztusában lemondták a turnéikat, és bejelentették a feloszlásukat.
Stein és Harry együtt maradtak, és pár évre visszavonultak a nyilvánosságtól. Miután Stein felgyógyult a betegségéből, Harry folytatta a szólókarrierjét Stein aktív részvételével. Burke keresett session dobos lett, Destri pedig szintén aktív maradt producerként és session zenészként.
Újraegyesülés
A kései 1980-as és a korai 1990-es évek folyamán a Blondie munkásságát újra felismerték a rajongók és a zenészek. Egy 1998-as interjúban Clem Burke azt mondta, hogy a Blondie stílusjegyeit lehet felismerni a No Doubt együttesben, Debbie Harry pedig megjegyezte: „az elismertségünk csak nőtt, mióta abbahagytuk”.[12] Ezen felül az EMI és a Chrysalis kiadók számos válogatást jelentettek meg az együttes legnagyobb slágereiből, ez tovább növelte a hírnevüket.
Egy 2008-as koncerten
1996-ban Stein újra akarta egyesíteni a Blondie-t, ezért felvette a kapcsolatot Burke-kel és Destrivel. 1997-ben az együttes valóban újraegyesült, és három koncertet adott Infante és Harrison nélkül, akik sikertelenül perelték be egykori társaikat, hogy megakadályozzák a „Blondie” név alatti zenei tevékenységet. Ezt egy 1998/1999-es nemzetközi turné követte.[13] Új albumuk, a No Exit 1999 februárjában jelent meg, Jimmy Destri így jellemezte: „15 dal a semmiről”.[12] A harmadik helyet érte el az angol albumlistán, a Maria kislemez pedig, amelyet Destri írt még a főiskolai éveiben, a hatodik angliai listavezető daluk lett, mintegy húsz évvel az első sikereik után. Ezáltal az egyetlen Amerikai előadó lettek, akiknek három évtizedben, az 1970-es, 1980-as és 1990-es években is listavezető daluk volt Angliában.
Jelenlegi legutolsó albumuk 2003 októberében jelent meg The Course of Blondie címen. Ez az együttes legkevésbé sikeres albuma alakulásuk óta, vezető kislemeze, a Good Boys a tizenkettedik helyet érte el az angol slágerlistán. 2004-ben Jimmy Destri visszavonult a koncertezéstől, így a koncerteken csak Harry, Stein és Burke szerepel az eredeti felállásból.[14]
↑Blondie is back (angol nyelven). MTV.com. [2009. február 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 25.)
↑Blndie biography (angol nyelven). Blondie.net. [2008. május 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 25.)
↑Debbie Harry (angol nyelven). AllMusic. [2014. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 18.)
↑MANIC PANIC BIOGRAPHY (angol nyelven). [2008. július 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 18.)
↑ abcBlondie (angol nyelven). Rolling Stone. [2008. szeptember 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 18.)
↑Ken Tucker: 'Blondie' (angol nyelven). Rolling Stone, 1977. április 7. [2007. november 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 18.)
↑Blondie (angol nyelven). AllMusic. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)
_One.jpg)
