Belarusz Népköztársaság
Белару́ская Наро́дная Рэспу́бліка 1918. március 9. – 1919
Belarusz Népköztársaság címere Belarusz Népköztársaság zászlaja
Általános adatok
Fővárosa	Minszk
Hivatalos nyelvek	belarusz
Beszélt nyelvek	belarusz, lengyel, litván, orosz
Kormányzat
Elődállam Utódállam ←   →  →
A Wikimédia Commons tartalmaz Belarusz Népköztársaság témájú médiaállományokat.

A Belarusz Népköztársaság (belarusz nyelven: Белару́ская Наро́дная Рэспу́бліка) rövid életű belarusz állam volt az első világháború végén, 1918 és 1919 között Kelet-Európában, a mai Fehéroroszország területén.

A Belarusz Népköztársaságot 1918. március 9-én kiáltották ki Minszkben az első Belarusz Nemzeti Tanács tagjai. Két héttel később, 1918. március 25-én a függetlenséget is elfogadták, amelyet csak néhány állam ismert el.^[1] 1919-ben a kommunisták létrehoztak egy államot (Belarussziai Szocialista Szovjetköztársaság, később Litván–Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság), amely miatt a „népköztársaság” kormánya Vilniusba, majd Hrodnába tette át a székhelyét.^[2] A lengyel–szovjet háború során a Belarusz Népköztársaság egész területe lengyel, illetve szovjet megszállás alá került, a népköztársasági kormány emigrációba kényszerült.

A Belarusz Népköztársaságot 1918. március 9-én kiáltották ki a mai Fehéroroszország területén, egy héttel a breszt-litovszki béke megkötése után, amelyet az Oroszországi Szocialista Szovjetköztársaság és a központi hatalmak kötöttek még 1918. március 3-án.^[3]

Az 1917-es februári forradalom után megerősödtek a belarusz nemzeti érzelmek, a fehéroroszok, mivel az orosz köztársasági kormány tovább folytatta a háborút, az elszakadás mellett döntöttek. A legtöbb fehérorosz régió és a különböző (többnyire baloldali) politikai hatalmak képviselői, köztük a Belarusz Szocialista Szövetség, a Keresztény-demokratikus Mozgalom és az Általános Zsidó Munkaügyi Szövetség képviselői 1917 végén létrehozták a Belarusz Nemzeti Tanácsot. A tanács megkezdte a kormány és a kormányzati formák létrehozását. A tanács működését sem a bolsevikok, sem a köztársaságiak, de még a németek sem ismerték el. Mivel a háború alakulása szükségessé tette a németek számára a kelet-európai gabona nyugatra exportálását és az oroszokkal szembeni ütközőállam létrehozását, ezért megkezdték a belarusz nemzeti mozgalom támogatását. A bolsevikok a Belarusz Népköztársaság kikiáltása után, szintén a terület létfontosságára hivatkozva, megkezdték a belarusz kommunisták támogatását, akik később létrehozták a Belarussziai Szocialista Szovjetköztársaságot.

A németek és a bolsevikok a titkos támogatások alatt tárgyalásokat kezdtek a kelet-európai területek hovatartozásáról, addig a  Belarusz Nemzeti Tanács további támogatókat keresett az ország autonómiájának, később függetlenségének kivívásához. Az autonómia és a függetlenség között többször is vitát kezdeményeztek, a végső döntés során az utóbbi mellett voksoltak többségben. 

Az első alkotmányt 1918. február 21-én fogadták el, amely szerint a Belarusz Nemzeti Tanács lett a Belarussziának nevezett ország egyetlen törvényes végrehajtó hatalma. Március 9-én, breszt-litovszki béke aláírását követően megújították az alkotmányt, ekkor már a független államra hivatkoztak. A Belarusz Nemzeti Tanácsból alakult meg az ideiglenes kormány az első választásokig, a Belarusz Népköztársaság Tanácsa néven.

1918. március 25-én kikiáltották a Belarusz Népköztársaság függetlenségét (Bielaruskaja Narodnaja Respublika, rövidítve BNR). A népköztársaság kormánya 1918 decemberében ideiglenesen Litvániába tette át a székhelyét, majd 1919. tavaszától hivatalosan is emigrációba kényszerültek.^[4]

A harmadik alkotmánymódosítás következtében a Belarusz Népköztársaság a következő területekre jelentette be igényét: Mogiljovi kormányzóság, Minszki kormányzóság, Grodnoi kormányzóság (beleszámítva Białystok városát), Vilnai kormányzóság, Vityebszki kormányzóság, a Szmolenszki kormányzóság belaruszok lakta területei, és a szomszédos kormányzóságok belaruszok lakta határrégiói.^[5] Ezek a területeket főként belaruszok lakták, de a Grodnoi és a Vilnai kormányzóság területén zsidók, litvánok és lengyelek is laktak, egyes városokban keveredve, amely megnehezítette az etnikai határok kijelölését. A zsidók többsége oroszul vagy jiddisül beszélt.

Az első világháború zavaros végén több kísérlet is született egy egységes hadsereg létrehozására.^[6] A belarusz hadsereget már 1917-ben, a februári forradalom után elkezdték szervezni az orosz hadsereg mintájára.

Egyes források szerint 11 000 fő szolgálhatott a belarusz hadseregben, többségük önkéntes, kiképzésre váró újonc volt.^[7]

Stanisław Bułak-Bałachowicz volt orosz tábornok támogatta a belaruszok kormányát, és nyíltan a fehéroroszok támogatására utasította hadseregét. 1918-ban már a fehérorosz ideiglenes kormány első elnökeként lépett fel a parlamentben, röviddel a népköztársaság bukása előtt, mielőtt újra átadta a volna a hatalmat a népnek. A bolsevikok elleni szembeszállás miatt a lengyelországi belaruszok nemzeti hősként tisztelik mind a mai napig.^[forrás?]

A Fehérorosz Népköztársaság hadseregének legnagyobb katonai akciója Slutsk város védelme volt 1920 végén. A belarusz kormány, amely ekkor már Litvániában működött, segítséget ígért és támogatókat keresett egy antibolsevik felkelés szervezéséhez. A belarusz hadsereg még egy hónapig tudta magát tartani a Vörös Hadsereggel szemben.^[forrás?]

A Belarusz Népköztársaság rövid fennállása alatt szoros kapcsolatot alakított ki déli szomszédjával, az Ukrán Népköztársasággal, ahonnan szervezett ételszállítmányok is érkeztek, hogy megelőzzék az éhínséget.^[8] A népköztársaság diplomáciai követséget nyitott Németországban, a balti országokban és Ukrajnában, valamint több nyugati nagyvárosban, hogy támogatókat szerezzenek a független Belarusz feltámasztásához.^[forrás?]

1918 elején Anton Łuckievič, Belarusz miniszterelnöke, találkozott Leninnel, ahol arra kérte Szovjet-Oroszország elnökét, hogy ismerje el Belarusz függetlenségét. A belarusz küldöttség egy föderáció létrehozását javasolta az OSZSZSZK-val és a szovjet alkotmány elfogadását Fehéroroszországban, cserébe Oroszország elismerte volna Fehéroroszország független státuszát, de Lenin elutasította ezeket a javaslatokat.^[9]

A nehéz körülmények alatt a népköztársaságnak sikerült 150–350 iskolát nyitnia, és letennie a Minszki Egyetem alapköveit.^[10]

1919-ben a népköztársaság delegációs csoportja, amelyet személyesen  Anton Łuckievičthe miniszterelnök vezetett, részt vett a párizsi békekonferencián, amelytől országuk elismerését várták. A konferenciára érkező delegációt a csehszlovák elnök, Tomáš Masaryk Prágában fogadta. A konferencia alatt Łuckievič többször is találkozott a fehéroroszok emigrációban tartózkodó miniszterelnökével, Sergej Szazonovval és Lengyelország miniszterelnökével, Ignacy Jan Paderewskivel.^[11]

Mivel Belaruszt sokkal erősebb szomszédok vették körbe és nem voltak szövetségeseik, a népköztársaság gyorsan elvesztette függetlenségét, és nem vált valóságos állammá, alkotmánnyal vagy meghatározott területekkel.

1918 decemberében a német hadsereg kivonult Kelet-Európából, helyükre a Vörös Hadsereg érkezett, amely megalapította a Belarussziai Szocialista Szovjetköztársaságot. A belarusz Rada emiatt a litvániai Hrodnába költözött, ahol egy belarusz autonóm államot kívántak létrehozni. A lengyel–szovjet háború lengyel megszállása alatt a népköztársaság kormánya végleg emigrációba vonult.

1925-ben a Belarusz Népköztársaság emigráns kormánya megvitatta hatásköreit, majd kísérletet tettek a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság elismerésére, amely Fehéroroszország keleti részét irányította. Mivel a demokratikus kormány több tagja tiltakozott az elfogadás miatt, azt végül nem tették meg hivatalosan.^[12]

A második világháború alatt az emigráns belarusz kormány, amely továbbra is Prágában székelt, elutasította az együttműködést a náci Németországgal vagy a német bábkormánnyal, a „Fehérorosz Központi Radával”, és nyilatkozatot tett a nyugati szövetségesek támogatására.

A Vörös Hadsereg előrenyomulása 1945-ben arra kényszerítette az emigráns kormányt, hogy elhagyják Prágát és áttelepüljenek Németország nyugati részébe, amelyet a brit és az amerikai csapatok szálltak meg. 1948 februárjában a Rada egy különleges manifesztumot fogadott el, melynek köszönhetően kijelentette, hogy visszatér a korábbi tevékenységéhez. 1948 áprilisában a Rada a második háború utáni menekültek képviselőivel közös konferenciát tartott Bajorországban, Osterhofenben.

A Szovjetunió felbomlása után a kilencvenes években a szomszédos országok (Litvánia, Lengyelország és Ukrajna) emigrációban lévő kormányai visszaadták mandátumukat az új, demokratikus kormányoknak.

A Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság 1990-es függetlenné válása után kijelentették, hogy az emigráns kormány készen áll arra, hogy a demokratikusan választott fehérorosz parlamentnek adja át hatásköreit. Az akkori fehérorosz parlamentet szovjet uralom alatt választották meg. Azonban ezek a tervek az 1994-ben megválasztott Aljakszandr Lukasenka elnök után elhaltak, mivel egy egyeduralmi rendszert hoztak létre, amelyet a fehérorosz nyelv és kultúra vonatkozásában a szovjet politikához való visszatérést jelentette.^[13]

A Rada továbbra is emigrációban tartózkodó kormányként működik, és több kísérletet is tett a fehérorosz diaszpóra érdekeit képviselni olyan országokban, ahol képviselői vannak.

Az 1980-as évek végétől a Belarusz Népköztársaság Függetlenségi napját március 25-én ünneplik meg (fehéroroszul: Дзень волі). Ezt rendszeresen tömeges ellenzéki tüntetések kísérik Minszkben az emigráns belorusz kormányt támogató fehérorosz diaszpóraszervezetek szervezésében.

A népköztársaság zászlajában a színek a fehér-vörös-fehér sorrendet követik. A címer, amelyet pahoniának is neveznek, a Litván Nagyfejedelemség címere is volt egyben. Ezen vörös alapon egy ezüst páncélú lovas vitéz látható, címerén arany kettős kereszttel.

• 
  10 hrašoŭ postabélyeg
• 
  10 hrašoŭ postabélyeg
• 
  25 hrašoŭ postabélyeg
• 
  25 hrašoŭ postabélyeg

A Belarusz Népköztársaság elnökeinek listája:

• Jan Sierada (1918–1919)
• Piotra Krečeŭski (1919–1928)
• Vasil Zacharka (1928–1943)
• Mikoła Abramčyk (1944–1970)
• Vincent Žuk-Hryškievič (1970–1982)
• Jazep Sažyč (1982–1997)
• Ivonka Survilla (1997–)

1998-ban Siarhiej Szupa belarusz nyelvész és kutató kiadta a kétkötetes, 1918–19-ről szóló archívumgyűjteményét (Архівы Беларускай Народнай Рэспублікі. Менск-Вільня-Прага-Нью-Ёрк). A két kötet az eredeti nyelven megközelítőleg 1700 oldalt tesz ki. Lényegében ezek a vilniusi litván levéltár feldolgozott és átszerkesztett dokumentumai, és az 1918-as népköztársaság hivatalos dokumentumainak mintegy 60%-át teszik ki. További 20% a minszki archívumból származik, a maradék 20% eredete pedig ismeretlen.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Belarusian People's Republic című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.