A Szovjet Hadsereg légideszant-csapatainál 1969-ben rendszeresítették a BMD–1 légideszant-harcjárművet. Ennél a járműnél azonban a deszanttér jelentős részét a torony foglalta el, így a BMD–1 a háromfős kezelőszemélyzeten túl csak négyfős deszantot szállíthatott. Ennek kiküszöbölésére a Volgográdi Traktorgyár tervezőirodájában Arkagyij Sabalin főkonstruktőr vezetésével kifejlesztettek a BMD–1 alapjain egy kifejezetten szállító feladatkörre szánt légideszant-járművet. Ezt a szovjet légideszant-csapatok 119. légideszant-ezrednél tesztelték. A BTR–D jelzést kapott járműnél eltávolították a tornyot, a páncéltest középső részét teljes egészében deszanttérré alakították, ahol 10 főt szállíthatott. A jármű légi szállítású, a repülőgépből a BMD–1-hez hasonlóan ejtőernyővel ledobható.
Sorozatgyártása 1974-ben kezdődött el a Volgográdi Traktorgyárban és még abban az évben rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. Az alapváltozat mellett készült egy páncéltörő rakétával felszerelt páncélvadász változata, a BTR–RD Robot, valamint egy légvédelmi változat, a BTR–ZD. Ezeken túl számos speciális jármű alvázaként is felhasználták. A BTR–D-t alapként használva készült műszaki-mentő jármű, tüzérségi tűzvezető jármű, parancsnoki jármű, és egyebek mellett önjáró aknavető is.
A Szovjet Hadsereg légideszant-csapatainál hadosztályonként 69 darabot rendszeresítettek. Emellett a légideszant-ezredek páncéltörő ütegeinél 6 BTR–RD változatú jármű üzemelt.
Csak a Szovjetunióban használták, külföldre soha sem exportálták. Harci körülmények között az afganisztáni háborúban vetették be először, ahol a nagy nyilvánosság előtt először volt látható ez a jármű. Később az első és második csecsen háborúban vetették be. Az orosz békefenntartó csapatok használták Boszniában az IFOR, és Koszovóban a KFOR kötelékében. A járművet alkalmazták a posztszovjet térség egyes helyi konfliktusaiban (pl. Dél-Oszétia, Abházia) is, és a kelet-ukrajnai háborúban is szerepet kapott.
1990-ben a Szovjet Hadseregben 769 darab állt rendszerben. A Szovjetunió felbomlása után egyes utódállamoknál szolgálatban maradt és még a 2010-as években is szolgálatban volt. A legtöbb, kb. 700 darab Oroszországban áll rendszerben, Ukrajnában 44 darabot, Üzbegisztánban 50 db-t, Belaruszban 22 db-ot, Azerbajdzsánban 11 db-ot, Moldovában 9 db-ot használtak 2008-as állapot szerint.
Jellemzői
A BTR–D konstrukciója a BMD–1-en alapul, így a páncéltest és a berendezések jelentős mértékben megegyeznek. A legfőbb különbség a BTR–D-nél a torony hiánya, így a fegyverzete mindössze két darab 7,62 mm-es PKT géppuskából áll, amelyek a jármű orr részében, annak két szélén egy gömbcsuklós lőrésben helyezkednek el. A géppuskákat a jármű elején helyet foglaló lövész és a parancsnok kezeli. A célzásra és a terep megfigyelésére mindkét géppuskánál egy-egy TNPP–220 figyelőműszer áll rendelkezésre, amely a géppuskával együtt mozgatható. A géppuskák lőszer javadalmazása egyenként ezer darab.
Az ABT–101 alumíniumötvözetből készített páncéltestet a BMD–1-hez képest 60 cm-el meghosszabbították. Emiatt a futóművet is módosították, a jármű az öt helyett így oldalanként hat futógörgőt kapott, és a láncvezető görgők száma is eggyel növekedett. A jármű középső részén a tetőpáncélt is magasabbra helyezték, ezáltal a deszanttér nagyobb belmagassága a szállított katonák kényelmesebb elhelyezését tette lehetővé. A tetőlemezen két búvónyílást is kialakítottak. A jármű személyzete három fő (parancsnok, vezető és géppuskás lövész), a deszanttérben 10 főt szállíthat. A deszanttér mindkét oldalán, valamint a jármű közepén, a motor fölött elhelyezett deszantajtón lőrést helyeztek el, amelynek a gömbcsuklójába RPK–74 golyószórót lehet rögzíteni. A berendezések, a motor és a hajtómű ugyanazok, mint a BMD–1-nél. A repülőgépből történő ledobásnál az MKSZ–350–09 ejtőernyő-rendszert használják. A jármű An–12, An–22, Il–76, An–124 teherszállító repülőgépeken és Mi–6, Mi–26 helikoptereken szállítható.
Típusváltozatok
Páncéltörő rakétával felszerelt ukrán BTR–RDBelarusz BTR–ZD ZU–23 légvédelmi gépágyúvalAz 1V119 Reosztat tüzérségi felderítő és tűzvezető jármű
Alapváltozatok
BTR–RD Robot – Páncéltörő rakétával felszerelt páncéltörő változat. 1979-ben rendszeresítették. A járművet 9P135M típusú rakétaindító berendezéssel szerelték fel, amelyből 9M113 Konkursz páncéltörő rakéta indítható. Egyes példányait 9P135M–1 indítóberendezéssel látták el, amelyek 9M111 Fagot páncéltörő rakéta indítására alkalmasak. Az önjáró páncéltörő rendszereket a légideszant-ezredek páncéltörő egységeinél alkalmazzák, ütegenként hat járművel. Kornyet–E páncéltörő rakétával felszerelt BTR–D is ismert.[1]
BTR–ZD Szkrezset – Légvédelmi fegyverzettel ellátott önjáró légvédelmi rendszer. 1984-ben fejlesztették ki. Egyik változatánál a jármű tetejére a légideszant-csapatok alapvető légvédelmi fegyverét, a ZU–23–2 vontatott, kétcsövű, 23 mm-es légvédelmi gépágyút rögzítették lafettával (=ágyútalp) együtt. A légideszant-csapatoknál a ZU–23 vontatására alapvetően a GAZ–66-os tehergépkocsit használták. A csapatoknál azonban a hatékonyabb alkalmazás érdekében elkezdték a járműre rögzítve használni a gépágyút. A rögzítést acél kábelekkel oldották meg.[2] A fegyverzet elhelyezése és a rögzítés módja sem egységes. Az önjáró légvédelmi deszantjármű másik változata csak Sztrela–3 vagy Igla hordozható légvédelmi rakétát szállít.
Speciális változatok
1V119 Reosztat – Tüzérségi felderítő és tűzvezető jármű, amelyet 1982-ben rendszeresítettek a légideszant-csapatok és a tengerészgyalogság 2SZ9 Nona-SZ önjáró löveggel felszerelt alegységeinél. A járművet a földi célok felderítésére alkalmas, 14 km hatótávolságú felderítő rádiólokátorral és egy 8 km-ig használható lézeres távmérővel látták el. Ezeket a páncéltest tetején található toronyba építették be. A jármű emellett nappali és éjszakai figyelőműszerrel, helymeghatározó rendszerrel, a tűzvezetési feladatokhoz fedélzeti számítógéppel, két R–123 és egy R–107 rádióállomással rendelkezik. A beépített géppuskán kívül fegyverzetét hordozható légvédelmi rakéta, páncéltörő rakéta vagy automata gránátvető képezi.
BREM–D – Műszaki-mentő deszantjármű. A légideszant-csapatok javító alegységei számára készített páncélozott jármű, amelyet daruval és csörlővel láttak el. 1989-ben rendszeresítették kis mennyiségben.
2SZ9 Nona–SZ – Légi szállítású és repülőgépről ledobható önjáró tüzérségi löveg, amely egy 120 mm-es automata aknavetővel rendelkezik. A légideszant-csapatok közvetlen tűztámogatására szolgál. Az 1970-es évek második felében fejlesztették ki. Sorozatgyártása 1979-ben kezdődött, 1981-ben rendszeresítették.
2SZ2 Fialka – 122 mm-es önjáró löveg, amelyet az 1970-es évek elején fejlesztettek ki. Csak prototípus szintjén maradt, 3 darab készült el. Az önjáró löveget a deszantcsapatok tüzérségi támogatására szánták. A járműbe a 2SZ1 Gvozgyika önjáró lövegnél is alkalmazott D–32 tarackágyút építették. A páncélozott alváz futóműve azonban gyengének bizonyult a nagy méretű löveg visszarúgásához, ezért a kísérletekkel felhagytak.
BMD–1KS Szoroka – Ezred vagy dandár szintű parancsnoki jármű. Két R–123, két R–111, egy R–130 rádióállomással, valamint rejtjelző berendezéssel van felszerelve. KSM–D jelzéssel is ismert.
BMD–1R Szinyica – híradós deszantjármű, amelyet az ezred- és hadosztályszintű kommunikációban használnak. A járművet R–161A2M rádióállomással szerelték fel.
Csetra 925G Trofi – Polgári célú, nagy terepjáró képességű, főként havas, mocsaras területekre szánt lánctalpas szállító jármű, amelyet a Csebokszári Traktorgyár (Csetra) készített a BTR–D alapjain.
