Ez a szócikk az orvos Bálint Péterről szól. Hasonló címmel lásd még: Bálint Péter (egyértelműsítő lap).

Bálint Péter
Bálint Péter és Dubsky Mária eljegyzése. 1935
Életrajzi adatok
Született	1911. augusztus 26. Budapest
Elhunyt	1998. április 17. (86 évesen) Budapest
Sírhely	Fiumei Úti Sírkert
Születési neve	Bálint Péter Rezső
Ismeretes mint	orvos nefrológus
Házastárs	Dubsky Mária Anna[1]
Szülei	Bálint Zoltán
Gyermekek	Bálint András
Iskolái	Eötvös Loránd Tudományegyetem
Iskolái
Felsőoktatási intézmény	Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest (1934)
Pályafutása
Szakterület	orvostudomány
Kutatási terület	nefrológia, veseélettan és -kórtan
Tudományos fokozat	orvostudományok doktora (1955)
Munkahelyek
Erzsébet Tudományegyetem, Pécs	gyakornok, majd tanársegéd (1936–46)
Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest	tanszékvezető egyetemi tanár (1950–81)
Akadémiai tagság	levelező tag (1970), rendes tag (1976)
A Wikimédia Commons tartalmaz Bálint Péter témájú médiaállományokat.

Bálint Péter (Budapest, 1911. augusztus 26.^[2] – Budapest, 1998. április 17.) magyar orvos, nefrológus, fiziológus, patofiziológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A veseműködés élettani folyamatainak és szabályozórendszerének kiváló tudósa volt, kísérletes úton feltárta az akut és krónikus veseelégtelenség kórlefolyását, kidolgozta terápiás gyógyászatuk módszerét. Három évtizeden keresztül (1950–1981) volt a budapesti orvosegyetem élettani intézetének igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára. Bálint András színművész apja.

Apja Bálint Zoltán (1871–1939) neves építész, anyja Kedačić Stefánia (1880–1961). Nagybátyjai Bálint Imre (1873–1943) közgazdász, újságíró és Bálint Rezső (1874–1929) orvos, belgyógyász.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte meg orvosi oklevelét 1934-ben, amelyet 1936-ban bölcsészdoktori képesítéssel egészített ki. 1936-tól 1946-ig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem belgyógyászati klinikáján tevékenykedett Donhoffer Szilárd mellett gyakornokként, majd tanársegédként. A második világháború éveiben a keleti front egyik hadi kórházában teljesített katonaorvosi szolgálatot. 1946-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem I. számú belgyógyászati klinikájának főorvosa volt, majd az orvostudományi kar önállósulását, a Budapesti Orvostudományi Egyetem létrejöttét követően, 1950-től 1981-ig az élettan tanszékvezető egyetemi tanára, illetve az egyetemi élettani intézet igazgatója volt. Időközben 1952-ben egyszerűsített eljárással megkapta az orvostudományok kandidátusa, 1955-ös védését követően pedig az orvostudományok doktora címet. 1981-es nyugdíjazásától 1994-ig tudományos tanácsadóként segítette a tanszéken folyó szakmai munkát.

Fő kutatási területe a veseműködés és a vesekeringés szabályozásának élettana, valamint a veseelégtelenségek kísérletes patológiája volt. Közvetlen módszert dolgozott ki a vese-vérátáramlás meghatározására, revízió alá vette és tökéletesítette a vese szűrőképességét számszerű értékben kifejező ún. clearence (tisztítási hányados) mérésének módszertanát. A vese idegi szabályozása kapcsán több felismerés fűződik a nevéhez, egyebek mellett vizsgálta a vesecsatornákban zajló visszaszívási folyamatok (tubuláris reabszorpció), a vérvesztés nyomán beálló vizeletleállás (posthaemorrhagiás anuria) idegrendszeri vonatkozásait. Jelentős eredményeket ért el a poszttraumás akut és krónikus veseelégtelenségek, a visszafordíthatatlan sokkvese, valamint az ezek nyomában fellépő vérkeringési elváltozások kórtani lefolyásának és terápiás gyógyászatának kísérletes kutatásában. Felismerte, hogy a vese véráramlása még súlyos vesebetegségek esetén is megtartott. Jelentősek a vér fehérjéire vonatkozó vizsgálatai, fontos kóroktani összefüggéseket állapított meg a veseelégtelenség és a nitrogénvegyületek, illetve a só véráramban való felszaporodása (azotémia, hiperszalémia) között.

Könyvei és tanulmányai magyar, német és angol nyelven jelentek meg. Laboratóriumi diagnosztikai tankönyve („a labororvosok bibliája”) 1952 és 1962 között három kiadást ért meg; orvosi élettani egyetemi jegyzete 1972 és 1986 között ötször jelent meg. 1983-tól az Acta Physiologica Hungarica főszerkesztője volt.

1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották. Széleskörű nyelvismerete (angol, német, francia felsőfokon, orosz, olasz középfok, spanyol, szerb-horvát alapfok) nagyban segítette szakmai előmenetelét. Az Egyetem Baráti Körének első elnöke volt (1989-1991). Fontosabb kitüntetései: Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1950), Szocialista Munkáért Érdemérem (1955), Hufeland-kitüntetés ezüst fokozat (NDK, 1964), MOTESZ I. díj (1967), Szent-Györgyi Albert-díj (1996).1966-tól vezetőségi tagja volt a Magyar Élettani Társaságnak, emellett a Magyar Urológus Társaság alelnökeként is tevékenykedett. 1970-ben tiszteleti tagjául választotta a Német Demokratikus Köztársaság Nefrológiai Társasága, 1972 után pedig részt vett a Nemzetközi Nefrológiai Egyesület (ISN) végrehajtó bizottságának munkájában. 1964-ben a sokkvese kórlefolyására vonatkozó vizsgálataiért és a vesekeringés területén végzett kutatásaiért megkapta az Akadémiai Díj második fokozatát.

• Az emberi szérumfehérjék aminósavtartalma, különös tekintettel a vércsoportokra. Budapest: Sárkány ny. 1936.  
• Élettani gyakorlatok: Medikus jegyzet. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.  
• Élettani jegyzet. Budapest: Orvoskari Tanulmányi Osztály. 1951.  
• Klinikai laboratóriumi diagnosztika. Budapest: Egészség. 1952.  
• Aktuelle Probleme der Nierenphysiologie. Berlin: Volk und Gesundheit. 1961.  
• Az élettan tankönyve. Budapest: Medicina. 1963.   (társszerzőkkel)
  • Németül: Lehrbuch der Physiologie. Budapest: Medicina. 1963.  
• Nierenclereance: Technik, Bewertung, Ergebnisse in Klinik und Experiment. Jena: Fischer. 1965.  
• A vese. Budapest: Medicina. 1966.  
• Normale und pathologische Physiologie der Nieren. Berlin: Volk und Gesundheit. 1969.  
• Élettani konzultációk. Budapest: Medicina. 1972.  
• Orvosi élettan: Egyetemi tankönyv I–II. Budapest: Medicina. 1972.  

• Magyar nagylexikon III. (Bah–Bij). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 112. o. ISBN 963-05-6821-7  
• Spät András: Bálint Péter. Magyar Tudomány, CV. évf. 9. sz. (1998) 1135–1136. o.
• Új magyar életrajzi lexikon I. (A–Cs). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 321–322. o. ISBN 963-547-414-8  
• A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 78–79. o.
• Bálint Péter. almanach.pte.hu (Hozzáférés: 2022. január 28.)

• Bálint Péter (magyar nyelven). Bálint Péter. A Kerepesi úti temető. II. - Budapesti Negyed 25. (1999. ősz) A Kerepesi úti temető 1999-ben. (Hozzáférés: 2022. február 28.)
• Bálint Péter (magyar nyelven). Bálint Péter. Szakmai önéletrajz és fénykép. Semmelweis Egyetem Galéria. (Hozzáférés: 2022. február 28.)
• Bálint Péter (magyar nyelven). Bálint Péter emlékérem-átadás. PTE Orvoskari Hírmondó. 2007. október. (Hozzáférés: 2022. február 28.)