A gőzhajózás feltalálásával a vitorláshajók építése háttérbe szorult, de az 1800-as években, amikor kifejlesztették a klipper hajótípust, még egyszer utoljára divatba jöttek. A klippereket szándékosan gyorsra építették meg, egyre több fejlesztés eredményeképpen pedig koruk leggyorsabb hajótípusává váltak, a "tengerek versenyparipáivá". Előbb postát szállítottak velük és úgynevezett gyorsutasokat, akik nem sajnálták a borsos viteldíjakat csak azért, hogy akár 1-2 héttel is hamarabb úticéljukhoz érhessenek. A klipperek gyorsasága lehetővé tette, hogy az Európában, különösen Angliában kedvelt teát a szüret után minél hamarabb eljuttassák Európába. Ezekből a teaszállításokból alakult ki a teaverseny gondolata, melynek lényege az volt, hogy több hajó Kínából egyszerre indulva egy verseny keretében vitte a teát Európába. Angliában, és szerte a világon a hajókra fogadni is lehetett, így a verseny hamarosan afféle klipper-lázat indított el. A győztes hajóknak, kapitányaiknak és legénységüknek igen nagy dicsőséget hozott a győzelem, a győztes hajó által hozott tea pedig a szokásosnál jóval magasabb áron kelt el. A győzelemben a hajók kapitányai is érdekeltek voltak, mivel a pénzjutalomból nekik is arányos rész jutott, a hajó tulajdonosa mellett.
Az Ariel az 1866-os nem hivatalos nagy teaversenyt majdnem meg is nyerte. A verseny Fucsouból indult, és London volt az úticél. A Fiery Cross és az Ariel május 29-én, a Taeping és a Serica május 30-án futottak ki Fucsouból. A Taeping nyerte meg a versenyt, szeptember 6-án 20 perccel az Ariel előtt érkezett meg, a Serica 2 órával később futott be. A Fiery Cross és a Taitsing két nappal később érkeztek meg.
A hajó kapitánya az Anstrutherből származó Keavy volt, a Taepinggé McKinnon, aki nyereményét, 100 fontot, megosztotta Keavy-vel. A Taeping tonnánkénti 10 shillinges nyereményét szintén megosztották az Ariel legénységével.
A versenyek vége
A Szuezi-csatorna befejezésével a tea kereskedelmét átvették a gőzhajók és a legtöbb klipper ezután az ausztrál kereskedelmi útvonalakat járta Európából Sydneybe és Melbourne-be, ahonnan gyapjút hoztak Európába. Ezen szállítmányok, ha a szezonban először értek Londonba, szintén pénzjutalomban részesültek.
A hajó pusztulása
1872. január 31-én az Ariel Londonból Sydney-be indult Talbot kapitány irányításával, de soha nem érkezett meg. 1872 augusztusában a Bass Strait-i Király szigetnél láttak egy tölgyfából készült életmentő csónakot, amin volt egy bronz tartozék, amin gótikus írással egy A betű volt látható, így úgy vélték, a csónak az Arielé volt. Ha ez a feltételezés helyes volt, akkor valószínűleg a Jóreménység foka megkerülése után süllyedt el az Ariel az Indiai-óceánban.
John Keavy, Ariel első kapitánya azt mondta a hajóról: "Ariel egy tökéletes szépség volt minden hajós ember számára. Szimmetrikus kecsességét és arányosságait mindenki megszerette, kivétel nélkül."
Az Ariel az irodalomban
Egy (kitalált) teaversenyről szól Dékány AndrásA fekete herceg című ifjúsági kalandregénye, melynek főszereplői a kor híres klipperei: Ariel, Fiery Cross, Taitsing, Serica, Cutty Sark,[1] valamint több kitalált hajó: Flying Spur, Ada, Bolton, stb. A történetben a Taitsing klippernek magyar kapitánya van Monostory Balázs 1848-as szabadságharcos személyében, aki a szabadságharc után emigrációba kényszerül, így kerül el Ázsiába, ahol felbérelik Taitsingra a teaverseny idejére. Egy másik hajó, a Black Prince (magyarul: Fekete Herceg, innen a könyv címe), kapitánya régi ellensége, így a tengeri út során a hajókra váró szokásos veszélyek (hajótörés, viharok, kalózok) mellett a Black Prince-el is fel kell venniük a harcot.
Jegyzetek
↑az egyike azon három klippernek, melyek ma is léteznek
Hivatkozások
Basil Lubbock, The Tea Clippers, Brown, Son & Ferguson, Glasgow
Graeme Broxam & Michael Nash, Tasmanian Shipwrecks, Volume I, 1797-1899, Navarine Publishing, Canberra, 1999
