| Albán népi iszopolifónia |
|
|
 |
| Skrapari albán férfiak énekegyüttese |
| Adatok |
| Ország | Albánia |
| Felvétel éve | 2008 |
| UNESCO azonosÃtó |
Az albán népi iszopolifónia[1] az albánok körében népszerű hagyományos zenei szerkesztés- és elÅ‘adásmód, amely különösen a dél-albániai toszkok(wd) és labok(wd) körében elterjedt. A Nyugat-Balkán nagy területein elterjedt többszólamú énekes hagyományok körébÅ‘l a sajátos és erÅ‘teljes burdonkÃséret emeli ki, egyúttal teszi hangzását archaikussá.
Eredete és táji változatai
Az albán népzenekutatás Å‘si örökségként tartja számon a többszólamúságot, mint amely az ókorban az illÃrek által lakott területek nagy részén fennmaradt, Boszniától Montenegrón át Albániáig.[2] Más elméletek szerint eredete a többszólamú bizánci egyházi énekek elÅ‘adásában elkülönülÅ‘ zümmögÅ‘kórusra, az iszonra (görög ίσον) megy vissza.[1] Az albán polifóniát a nyugat-balkáni többszólamúének-hagyomány körébÅ‘l a burdonkÃséret mellett az erÅ‘s epikai jelleg emeli ki, amennyiben a szöveg gyakran a múlt hÅ‘sies és hazafias mozzanatait elevenÃti fel.[3]
A polifon szerkesztési formák változatosak az albánok lakta területeken, többféle zenei elÅ‘adásmódhoz kapcsolódhatnak, a hangszeres kÃséret nélküli énekléstÅ‘l a pusztán instrumentális muzsikáig. Formailag kettÅ‘-négy szólamra fűzik fel a dallamot, amit az iszopolifon formákban burdonkÃséret egészÃt ki.[4] Egyes kétszólamú elÅ‘adásmódok az északalbán (geg) területeken, különösen Koszovó és Észak-Macedónia albánok lakta vidékein is dÃvnak. A többszólamúság az Ohridi-tó vidéki albánság körébÅ‘l is ismert, ahol gyakran zenei kÃsérettel adják elÅ‘ dalaikat.[5] Az albán polifónia két kiemelkedÅ‘en jelentÅ‘s táji változata azonban elsÅ‘sorban a toszk és a lab többszólamú éneklésmód. A toszk polifónia területe a Shkumbin és a Vjosa völgyei között húzódik, mÃg a szinte kizárólag hangszeres kÃséret nélküli lab polifónia a Vjosa völgyétÅ‘l nyugatra – Vlora, Tepelena, Gjirokastra, Saranda körzetében – terjedt el.[6] E nagyobb zenei dialektusok rendkÃvül gazdagok helyi változatokban, a legtöbb dél-albániai kistáj kialakÃtotta sajátos stÃlusú és elÅ‘adásmódú többszólamúének-repertoárját, amit ezek nevében is tükröztetnek: a myzeqarçe Myzeqeja, a vlonjaçe Vlora, a dukaçe Dukat, a skraparlliçe Skrapar, a gjirokastriçe Gjirokastra, a kolonjarçe Kolonja polifon zenei hagyományait jelzÅ‘ köznevek stb.[7]
Előadásmódja
Hagyományosan évszázadok óta csak férfiak vagy csak nÅ‘k adják elÅ‘ a polifon dalokat, ami hozzájárult a sajátosan férfi és nÅ‘i énektÃpusok, elÅ‘adói stÃlusok kialakulásához is: nÅ‘k siratóénekei, férfiak esküvÅ‘i alkalmi énekei vagy az idÅ‘s gjirokastraiak pleqërishte (’öregek módjára’) elÅ‘adott halk dalai. A 20. századtól a vegyes összetételű elÅ‘adások is egyre gyakoribbak, bár a toszk polifónia területén erÅ‘sebben tartja magát az elkülönülten éneklÅ‘ nemek hagyománya.[8] Az énekesek száma soha nem kevesebb háromnál, de miután legáltalánosabban a burdonkÃséret mellett három szólamot kell az énekeseknek megszólaltatniuk, ritkán énekelnek ötnél kevesebben.[9]
A dalok elÅ‘adása során az előénekes által megkezdett dallamra a második szólam ellendallama válaszol egy nagyszekunddal vagy egy kisterccel, a harmadik szólam pedig egy kvarttal mélyebben.[10] Mindegyik szólam énekesének külön megnevezése is van: az előénekes a marrës (’felvevÅ‘, megragadó’), a második szólamot toszk földön a mbajtës (’megtartó’) vagy prejtës (’mellészegÅ‘dő’), a laboknál a kthyes (’visszaküldÅ‘, visszafordÃtó’) szolgáltatja, mÃg a harmadik szólamot a hedhës néven ismert kórustagok viszik.[11] Az iszopolifon elÅ‘adás esetén ezt a háromszólamú melódiát egészÃti ki a kórus burdonkÃsérete, ami nem más, mint többnyire az e vagy i magánhangzót azonos hangmagasságban és hangszÃnben – lényegében egyetlen hangot – folyamatosan kitartó kÃséret, amely az énekdarab végére, különösen toszk férfi dalok esetében változatlan intenzitással, de egy kvarttal lejjebb csúszva az o magánhangzó kitartásába fordul át. A hangmagasság az előénekes által a dallam legelején hosszan megadott támasztóhanghoz alkalmazkodik, és valamennyi szólamnak egyfajta modális igazodási pontként szolgál az éneklés folyamán. Lab területen elÅ‘fordul, hogy a burdon nem kitartja az alaphangot, hanem az énekelt szöveg prozódiáját követi le ütemes kiéneklésével. Hangképzés szempontjából a burdonkÃséret tagjai csaknem zárt szájjal, orr- és szájüregükben rezonáltatják az Ãgy kiadott nazális hangot.[12] A burdon ereje elsÅ‘dleges szempontú a többszólamú énekek elÅ‘adása során, egy albán szólás szerint olyan tömörnek kell lennie, amelyen még a puskagolyó sem hatol át.[13]
Továbbélése
A turizmus felélénkülésével egyre több dél-albániai énekcsoport tartja fenn a polifon énekhagyományt, e tekintetben több együttesével Vlora játssza a legnagyobb szerepet a népi többszólamúság folklorizmusában.[14] A modern művészeti törekvésekben szintén megjelennek ezek az Å‘si hagyományok; ebben Ardit Gjebrea(wd) albán zenész jár az élen, aki délalbán polifon dallamok és modern popzenei megoldások ötvözésével kÃsérletezve Ãrta több művét.[15] 2008 óta Albánia az albán népi iszopolifóniával képviselteti magát az UNESCO szellemi kulturális örökségi listáján.[2]
Jegyzetek
Források
- ↑ Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886
- ↑ Kruta 1981: Beniamin Kruta: Aperçus de la polyphonie albanaise et rapports de genèse. Culture Populaire Albanaise, I. évf. (1981) 45–75. o.
- ↑ Wilkes 1992: John Wilkes: The Illyrians. Oxford; Cambridge: Blackwell. 1992. = The Peoples of Europe, ISBN 0631146717
