Tanulmányai végeztével az Osztrák–Magyar Monarchialajtántúli területére költözött. Színdarabokat kezdett írni, melyek sikereket arattak, emellett tárcákat is írt. A 20. század elején anyagi okokból kezdett a regények felé fordulni. Utóbbiak témájául elsősorban a magyarosítást és a sváb kisebbrendűségi érzést választotta. A svábság nevelője kívánt lenni, ezért hangsúlyozta társadalmi teljesítményüket, emellett jogaiknak is érvényt kívánt szerezni, ami a magyarok szemében népszerűtlenné tette.
1910-ben született leghíresebb műve, a Die Glocken der Heimat, amely a tiszai árvizek elleni küzdelemről szól. A benne szereplő Schwabenlied később a bánáti svábok nem hivatalos himnuszává vált. A magyarországi németek történetét bemutató Von Eugen bis Joseph trilógiában jelenik meg először a közismert „Den Ersten der Tod, den Zweiten die Not, den Dritten das Brot“ („Az elsőnek a halál, a másodiknak a szükség, a harmadiknak a kenyér”) szólás.
Közéleti működése során az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségi állammá alakítása mellett állt ki. Az első világháború után az először általa Burgenlandnak nevezett nyugat-magyarországi terület elszakítását szorgalmazta. Színházi munkássága révén konfliktusba került zsidó támogatóival, mivel azok több fordítást szerettek volna színpadon látni; emiatt később antiszemitizmussal vádolták. Paul Lendvay a magyarellenességét hangsúlyozta, és a giccses „csikós, puszta, paprika” Magyarország-kép egyik felelősének tartotta.[5]
