Allegro: Az első Allegro határozott unisono kezdete az opera buffa hangvételét idézi.
Andante: Az Andante a két felső és a két alsó szólam bensőséges párbeszéde.
Presto: A zárótétel szellemes, mozgékony rondó, amelyből ismét az olasz vígopera apró, kihegyezett motívumai csendülnek ki.
Az első két divertimentóhoz képest itt határozottan egyéni stílus kialakítására törekszik a fiatal komponista, miközben ügyesen kombinálja az olaszoktól és a két Haydntól tanultakat: így például a két hegedű (I. és II. hegedű) határozottan fölényben van a brácsával szemben, de dallamot csak a prímnek juttat Mozart, a szekund funkciója, bármennyire ötletgazdag és zseniális, csak kísérésre szorítkozik. Feltehető, hogy Mozart éppen az F-dúr divertimento komponálása idején ismerte meg Joseph Haydn1771-ből való hat vonósnégyesét: a témák finom mívű kidolgozása erre enged következtetni.
