Az üde mészkedvelő rétlápok (Caricion davallianae) csoportja a láprétek egyik alapvető típusa, az üde láprétek Magyarországon is előforduló növénytársulásait fogja közös rendszertani kategóriába. Társulástanilag ez a bázikus síklápok (Caricetalia davallianae Br.-Bl. 1949) társulástani rendjének egyetlen, Magyarországon is elterjedt társuláscsoportja.

Ez az üde, tocsogós gyepek főleg Közép-Európában terjedtek el a síkságokon, a dombvidékeken és az alacsonyhegységekben.

Cönológiailag és ökológiailag az átmeneti lápok (gyapjas magvú sásos Caricion lasiocarpae, sárga sásos Caricion flavae) és a kiszáradó láprétek (Molinion) között állanak. Megjelenésük rendszerint részben zsombékos alacsony gyepes, két lágyszárú- és egy mohaszinttel. A fölső lágyszárú szint középmagas (80 cm-ig).

Három, szerkezeti-fiziognómiai típusukat különböztetik meg:

• szőnyegszerű láprétek,
• zsombékosodó láprétek,
• (az eutrofizálódás eredményeként) náddal vagy magaskórókkal (pl. csermelyaszat Cirsium rivulare) ritkásan benőtt láprétek.

Ez utóbbi típus alsóbb szintjein a lápréti fajegyüttes még felismerhető.

Hidroökológiai szempontból négy csoportjukat különböztetik meg:

• feltöltődő lápokon kialakult láprétek (pl. Marcal-medence, Nagyberek),
• átszivárgásos lápokon kialakult láprétek (pl. Bakonyalja, Látrány),
• felszínen csörgedező vizű lápokon kialakult láprétek (pl. Bakonyalja),
• forráslápok láprétjei (pl. Zempléni-hg., Bakonyalja).

A lápoktól eltérően társulásaik rendkívül fajgazdagok. Társulásalkotó fajaik:

• lápi sás (Carex davalliana),
• keskeny levelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium),
• széles levelű gyapjúsás (Eriophorum latifolium),
• nagy szittyó (Juncus subnodulosus),
• lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa, Sesleria caerulea);

Néhány, egyéb lápi növénytársulásban is fontos szerepet betöltő növényfaj üde lápréteken is lehet állományalkotó; az ezekkel dominált láprétek a zsombékos vagy tőzegmohás lápoknál sokkal fajgazdagabbak. Ilyen pl. a Marcal-medencében:

• gyapjas magvú sás (Carex lasiocarpa),
• vidrafű (Menyanthes trifoliata),

Egyéb helyeken:

• sárga sás (Carex flava),
• pikkelyes sás (Carex lepidocarpa),
• kormos csáté (Schoenus nigricans),
• kormos csáté (Schoenus nigricans).

Jellemző fajok:

• barna sás (Carex hostiana),
• hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata),
• mocsári nőszőfű (Epipactis palustris),
• tarka zsurló (Equisetum variegatum) (mára nagyon megritkult),
• fehér májvirág (Parnassia palustris),
• lápi galaj (Galium uliginosum),
• kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica).
• ördögharaptafű (Succisa pratensis),
• csermelyaszat (Cirsium rivulare),
• mocsári aszat (Cirsium palustre).
• gyérvirágú csetkáka (Eleocharis quinqueflora),
• magyar lednek (Lathyrus pannonicus ssp. pannonicus),
• illatos hagyma (Allium suaveolens).

Ritka glaciális reliktumok:

• lisztes kankalin (Primula farinosa)
• havasi hízóka (Pinguicula vulgaris).

Ritka, de jellemző fajok:

• havasi szittyó (Juncus alpinoarticulatus, Juncus alpinus),
• posványkakastaréj (Pedicularis palustris)
• alacsony pozdor (Scorzonera humilis) (pl. a Marcal medencéjében),

Egykor üde lápréten élt fajok:

• havasi hízóka (Pinguicula alpina),
• nyári füzértekercs (Spiranthes aestivalis),

Az üde láprétek és a kékperjések közös fajai:

• fehérmájvirág (Parnassia palustris)
• kisvirágú pacsirtafű (Polygala amarella).

Alárendelten az üde lápréteken is előfordul számos, az egyéb lápi társulásokban gyakoribb növényfaj:

• rostos tövű sás (Carex appropinquata) csőrös sás (Carex rostrata) és Buxbaum-sás (Carex buxbaumii) a Marcal medencéjében,
• hengeres sás (Carex diandra) a Zempléni-hegységben,
• fekete sás (Carex nigra) a Zalai-dombvidéken,
• téli sás (Cladium mariscus) pl. a Nagyberekben, , (), Thelypteris palustris (Somogy: Látrány), stb.
• mocsári zörgőfű (Crepis paludosa) pl. a Marcali-háton,
• gázlóvirág (lápi gázló, Hydrocotyle vulgaris) a Balaton mellett.

Hasonképpen megtalálható az üde lápréteken több, a nedves réteken szokásos növényfaj is, pl.:

• egypejvás csetkáka (Eleocharis uniglumis),
• kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica).

Jól fejlett mohaszintjük főleg lombosmohákból (Bryophyta) áll. A mohafajok közül jellemző, de viszonylag ritka a körkörös sarlósmoha (Drepanocladus revolvens), nagyon ritka a mocsári aranymoha (Campylium elodes) és a skorpiómoha (Scorpidium scorpioides); utóbbi jelenleg csak Vácrátót környékéről ismert. Gyakoribb fajok:

• Campylium stellatum,
• Fissidens adianthoides.

Az idegenhonos (többnyire inváziós) fajok aránya elérheti az 50 %-ot.

Friss vízzel folyamatosan ellátott, állandóan nedves, közepes vagy bázikus kémhatású (sok kationt tartalmazó, többnyire mésztartalmú) talajon alakulnak ki, aminek csak nagyon vékony, felszíni rétegét nem itatja át folyton a víz. A tápanyagok lassan táródnak fel. A meszes talajban hidroxiapatit és kalcit csapódik ki, ezért különösen a növények számára felvehető foszfor kevés. Az élő növényzet alatt sástőzeg képződik.

A vegetációs periódus elején a víz a talajfelszín fölé emelkedik, a nyári hónapokban 40–60 cm mélyre süllyedhet. A zsombékos részek sokáig elöntve maradnak, ahol viszont visszahúzódik a tocsogókból a víz, ott a mohaszint és a vastag tőzegtalaj sokáig megőrzi a nedvességet — főleg, hogy a víz később is szivárog, néha vékony rétegben a felszínen is. Hasonló körülmények között fejlődnek ki azokban a forráslápokat körülvevő szélesebb völgyfőkben, amelyekben a folyamatosan átcsurgó csermelyek állandóan nedvesen tartják a talajt, ami így a nyár végére sem szárad ki. A vízben rendszerint kevés az oxigén. Az állandóan átitatott talaj és a víz nagy hőkapacitása miatt a termőhely mikroklímája kiegyenlítetten hűvös.

Állományaik rendszerint zsombékosokkal, kékperjésekkel, mocsárrétekkel, illetve ma már gyakran jellegtelen, elgyomosodott területekkel érintkeznek .

A lápréteket a kaszálás tartja fenn; annak hiányában a szukcesszió folytatódik, és apránként láperdőkké alakulnak. A legeltetés és a műtrágyázás (okozta tápanyagbőség) is rohamos degradálódásukhoz, majd kipusztulásukhoz vezet.

A társuláscsoportnak Magyarországon nyolc növénytársulását ismerjük:

• télisásos láprét (Cladio marisci-Schoenetum nigricantis Soó 1930) — zsombékos, viszonylag fajszegény, a szukcesszió korai szakaszára jellemző, télisással és lebegő hínárokkal, elsősorban a Dunántúlon;
• csátés láprét (Orchio-Schoenetum nigricantis (Allorge 1921) Oberd. 1957),^[1] (Schoenetum nigricantis)^[2] (Junco obtusiflori-Schoenetum nigricantis)^[3] — zsombékos, dominál benne a kormos csáté. Elsősorban a Dunántúli-középhegységben, a Kisalföldön, Belső-Somogyban és a Duna–Tisza közén elterjedt;
• sásláprét (Caricetum davallianae Dutoit 1924),^[1] (Valeriano dioicae - Caricetum davallianae)^[2] — tipikusan zsombékos, de néha rétszerű; elsősorban a Dunántúlon;
• nyúlfarkfüves láprét (Seslerietum uliginosae Soó 1941) — rétszerű, a Dunántúli-középhegységben, a Kisalföldön és a Nyugat-magyarországi peremvidéken ismert;
• szittyós láprét (Juncetum subnodulosae Koch 1926) — rétszerű, a legtöbb nagytájon előfordul;
• gyapjúsásos láprét (Carici flavae-Eriophoretum, Carici flavae-Eriophoretum latifolii Soó 1944) — rétszerű, főleg forrásoknál; dominál benne a széles levelű gyapjúsás);
• csetkákás keskeny levelű gyapjúsásos (Eleocharidi uniglumi-Eriophoretum angustifolii Lájer 1998) — domináns faja a keskeny levelű gyapjúsás. Ismert a Kisalföldről, a Dunántúli-középhegységből, az Északi-középhegységből, a Nyugat-magyarországi peremvidékről és a dunántúli dombvidékekről;
• vidrafüves láprét (Menyanthetum trifoliatae Steffen 1931) — rétszerű, Belső-Somogyból, a Marcal-medencéből és a Duna-Tisza közéről ismert.

Kilencedikként a Caricetum lasiocarpae subass campylietosum rétszerű szubasszociáció jelenleg csak a Marcal-medencéből ismert.

• Borhidi, 2003: Borhidi Attila, 2003: Magyarország növénytársulásai
• Lájer, 1998: Lájer Konrád, 1998: Bevezetés a magyarországi lápok vegetáció-ökológiájába. Tilia 6: 84-238.
• Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 804–805. o. ISBN 963-9257-04-4  
• TERRA Alapítvány: Láprétek
• Turcsányi Gábor, Turcsányiné Siller Irén, 2005: Növényföldrajz 8. A láprétek
• Környezet- és Természetvédelmi Lexikon II. Második, átdolgozott, bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. ISBN 963 05 7849 2
• Seregélyes Tibor, Lájer Konrád et al.: Élőhelyismereti útmutató 2.0: D1 – Láprétek